Múltismétlés és önsorsontás

Vajon mikor felejtjük el a fontos tapasztalatainkat, és mikor követjük el a újra ugyanazt a hibát?

Őseink nem lehettek valami nagy véleménnyel saját magunkról, mert az emberi nem már az őskorban kitalált remek mechanizmusokat, amelyekkel memóriáját erősítse. Meséket mondtunk, eposzokat írtunk, képeket festettünk, amelyek felidézték, hogy miből mi lett. A gőgből, haragból, sértettségből, kapzsiságból elkövetett bűnökből háború lett és a háború tönkretette az egész emberi közösséget. Számtalan mítosz idézte ezt a fontos tanulságot őskori és ókori eleink döntéshozó gondolkodásába.

Talán most sem ártana néhány ilyen eposzt írni. Például ezt a címet ajánlanám: „Ének Budapest szörnyű ostromáról és arról, miként pusztította el egymillió honfitársunkat valamint saját magát és továbbá az egész országot az vitéz Horthy Miklós mérhetetlenül ostoba és kapzsi rendszere”. Mivel az vitéz Rákosi Mátyás szintén mérhetetlenül ostoba és kapzsi rendszere nem pusztította el az országot, ugyanis akkor éppen béke volt, csak nyomorba és kiszolgáltatottságba döntötte, a Rákosiról szóló krónikás éneknek más címet adnék, például ezt: „Mi módon tegyük tönkre magunkat és híveinket, eszméinket és mind az mi jövőnket a népnek az szép szabadságtól való totális megfosztása által”.

Kezd az a benyomásom lenni, mintha megindultunk volna egy úton, amelyet a kapzsiság, az ostobaság és a népnek az szép szabadságtól való megfosztása jellemez. Nem vagyok egészen biztos ebben a diagnózisban, mert mintha a lakosság többségét nem zavarná ez a dolog, és lehet, ők ítélnek helyesen, én tévedek. Aztán meg úgy tűnik, mintha nemcsak mi, magyarok vesztettük volna el történelmi és politikai tájékozódó képességünket, hanem számos más ország is Kelet-Európában. Mintha máshol is ugyanúgy érdemi tiltakozás nélkül venné tudomásul a választópolgár, hogy fontos demokratikus intézményei már inkább csak formálisan működnek, tartalmilag kiüresedtek (Alkotmánybíróság, Parlament), erejüket vesztették (szakszervezetek) vagy engedelmesen dicshimnuszokat zengenek (úgynevezett közmédia). Ez még nem az az önpusztító dalolás, amivel mind Kelet, mind Nyugat népe az első világháborúba bemasírozott, hogy aztán elveszítse vagy az egyik lábát, vagy az egyik kezét, vagy mind a kettőt és átlőjék hasát miközben családja iszonyú szegénységbe süllyed, szóval, ez még nem a „megállj, megállj kutya Szerbia”-ideje, de ahogy a diplomáciai nyilatkozataink hangvételét figyelem, az az érzésem, gyors ütemben közeledünk ehhez az időhöz.

Az okot sokan a demokrácia hitelvesztésében látják. A lakosság elszegényedő része számára a demokratikus húsz év azt jelentette, hogy demokratikusan, jogállami módszerekkel játszották ki őket, demokratikusan vesztették el az állásukat és jogállami módszerekkel kerültek reménytelen adósságcsapdába, miközben egy másik embercsoport kirívóan és ingerlően gazdagodott, sokmilliós terepjáróin száguldozott a szintén sokmilliós vitorlás hajóihoz.

Mások a Nyugat viselkedését hibáztatják. Amíg demokratikus módszerekkel kormányoztak a magyar kormányok, nem nyíltak meg előttünk az uniós támogatások óriási forrásai és az elégedetlenek sem kereshettek megoldást problémáikra nyugati munkavállalással. Most, hogy a Kelet láthatóan lemondott a demokratikus ideálok követéséről (tehát nem versenyellenfél többé a Nyugat számára), ömlik ide a pénz, megfinanszírozzák a problematikus rendszereket, az ellenzéküket pedig felszívja nyugati munkaerőpiac.

Nem olyan nehéz ebből a helyzetből levonni a következtetéseket a jövőre nézve. Két jövőkép lehetséges. Az A-verziót Amerika- és modernizáció-ellenesség, antiszemitizmus, rasszizmus, kirekesztő szemlélet és a rendpárti struktúrák iránti mély bizalom jellemzi. A B-verzió? Hát az egy nehezebb ügy. Szükség volna egy, a demokratikus szakaszra vonatkozó őszinte, feltáró szembenézésre. Szükség volna egy olyan politikusi gárdára, amely nem vesztette hitelét. Szükség volna egy Európa-barát, Európa-konform politikai és gazdasági programra. És szükség volna arra, hogy mindazok az emberek (tömegek), akik a mai rendszer vesztesei, megerősítsék memóriájukat, eszükbe idézzék, hová vezetett a szabadságról és az önálló véleményalkotásról való lemondás, és boldogulásukat ne egy önfeladó közösségi betagozódásban (legyen az akár fasisztoid, akár sztálini jellegű), hanem a független individuum jogállami önérvényesítésében keressék. Szükség volna arra, hogy az a középosztály, amelyet áthat ma a lecsúszástól való félelem, és ezért könnyen hisztérizálható, felismerje a saját sorsa iránti felelősségét, és hosszú távra gondolkodva a demokratikus értékekhez való ragaszkodás példáját mutassa fel a közvélemény előtt.

A történelem arra tanít, Kelet-Európában nem szokott sokáig tartani az önmagunk sorsáról való döntés lehetőségének ideje. Hosszú évszázadokon át külső hatalmak határozták meg az itt élő emberek sorsát, másutt döntöttek rólunk, Isztambulban, Bécsben, Berlinben, Moszkvában. Most olyan időt élünk, amikor lehetne esélyünk jó irányba fordítani a történelmünket.

Olvassunk történelmet.