Akkoriban élt a Keleti

Publikálás dátuma
2015.10.31 09:10
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/CHRISTOPHER FURLONG
Fotó: /

Bárki, bármit mond, élt a Keleti. Még emlékszem, hogy kezdődött... Délután 4-kor szálltam fel a buszra. El akartam menni „oda”, ahol az a fertő van. Láttam a tv-ben, és elszörnyedtem, de én látni akartam a saját szememmel is. Muszáj volt látnom, és igen, igaza volt a médiának.

Ott feküdtek azok a szörnyű emberek. Feketék, csoportokban, körülöttük kosz és piszok. Annyira félelmetesek voltak, és visszataszítóak. Le sem mertem szállni a buszról, de mégis úgy éreztem, hogy érzem a szagukat, ami bűzös, úgy éreztem, már a gondolattól is ragadok, és mindenféle csótányok és bogarak másznak majd rám, ha a közelükbe megyek. Így aztán este 7-ig köröztem a busszal, és eldöntöttem, küzdeni kell „ezek” ellen. Honfoglalók! Terroristák! Ki innen!

A tv rabjává váltam. És a Facebooké. Mindent azonnal tudni akartam. Minden héten több napot töltöttem azzal, hogy kerülgettem a Keletit, de csak két-három hét után mertem leszállni a buszról. Nem mentem közel… csak figyeltem. A gyomrom gombócban volt, de valahogy… le akartam ott ülni közéjük, láthatatlanul, és csak figyelni… látni, érezni. Már nem féltem, de nem mentem közel. Csak az út túloldaláról figyeltem.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a Facebookon egyre több olyan csoport jelenik meg, ami segíti a menekülteket. Képeket tettek fel gyerekekről, akik mosolyognak, nőkről, akik annyira szépek voltak, és férfiak, akiken nem láttam semmi olyan borzasztót. Így egyre több csoporthoz csatlakoztam, de még mindig féltem, nem mertem közel menni a tűzhöz.

Akkoriban kezdett terjengeni a neten, hogy a gyerekek nem rajzolhatnak az aszfaltra. De mi az, hogy nem rajzolhatnak? Mi az, hogy meggátoljuk a gyerekeket, hogy „elmondják” nekünk azt, amit szavakkal nem tudnak? Régen én is rajzoltattam kicsiket, mert tudom, hogy sokszor félelmükben, nem tudják, hogy adják tudtunkra, hogy az ő szörnyeik valósak, létező démonok. Mi, ha félünk ordítunk, védekezünk, de ezek a kicsik? Mit tehetnének?

A régi Köztársaság terén működő csoport meghirdetett egy aszfaltrajzoló versenyt, annak ellenére, hogy bizony benne volt annak a lehetősége, hogy este már mindenki egy cella alján végzi. Akkoriban láttam egy képet, ami ott készült. Gyönyörű, hosszú hajú, nagy barna szemű tini lány volt rajta. De azok a szemek... (nem tudok rá gondolni könnyek nélkül, sajnálom)... hogy lehet Istennek egy ennyire tökéletes lénye ennyire szomorú, ennyire üres! Hogy is lehet egy kicsi lány ennyire megkeseredve. Hisz mi itt Európában… nálunk ezek a lányok most érnek. A legnagyobb problémájuk, hogy „bejönnek-e” a szomszéd srácnak, és hogy elég rövid-e szoknyájuk. Hajat festenek és körmöt. Már nem babát szorongatnak, hanem kedvenc sztárjuk fotóját, vagy egy mobilt, hogy a barátnőjüknek elmesélhessék, mit álmodtak éjjel….. de ez a lány csak egy puha, meleg ágyra, otthonra vágyott. Borzasztó, mivé lettünk mi, emberek. A tárgyaink, az értékeink fontosabbak, mint e kislány lelke. Miféle szörnyekké váltunk….Mi voltunk az a kislány. A tökéletes külső máz alatt… olyan üres minden….

Mondanom sem kell, elmentem az aszfaltrajzoló versenyre. Felvettem a szervezővel a kapcsolatot, zsákba gyömöszöltem a macigyűjteményemet, és mint világmegváltó amazon, kivonultam megmenteni az emberiséget. Felkészültem Teréz anya szerepére, maci lógott a hónom alatt, a zsákból pedig nagy barna szemek bámulták, hogy most mi lesz.

Azt gondoltam ők a „jó” menekültek, és ahogy egy rendes menekülthöz illik, mindenki egy bokor alatt keservesen zokog majd, a haját tépi, és majd koszos kezek nyúlnak felém segélykérően. Hát itt ért az első döbbenet.

A parkba érve hatalmas tömeget láttam. Az aszfalton magyar apukák mutatták a gyerekeiknek, hogyan kell napocskát rajzolni. Anyukák süteménnyel, apró ajándékokkal, játékokkal bolyongtak a gyerekek között. Amott menekült srácok szíveket rajzolgattak, és arabul írtak valamit a földre. Egyre több nő csatlakozott az aszfaltrajzhoz, burkába öltözve. Persze első pillanatban fura volt, de nem természetellenes. Sőt. Dicséretes, ha figyelembe vesszük a negyven fokos hőséget. Nem messze kutyasétáltató volt... sokan hozták le a kutyákat. Az „idegenek” odakérezkedtek, és boldogan simogatták az idegen ebeket. Vitték oda a kicsiket, hogy nézd… egy kiskutya, és a gyerekek, akár a mieink, sikoltozva rohantak az új pajtás után. A gazdik pedig egyszerűen csak mosolyogtak. Páran beszédbe elegyedtek, és nem, nem volt itt semmi, ami félelmetes, ami ijesztő. És igen, a gyerekek! Nem tudom visszaadni a látványt, mert ahhoz festőnek kellene lennem, de az érzés feledhetetlen! Sikoltozó, ugrabugráló kicsik, akinek a segítők buborékfúvó versenyt rendeztek. Hangos kacagás, incselkedés, gyermeklárma! A világ leggyönyörűbb muzsikája! Nem tudtam megszámolni őket, mert bátran bújtak el a szintén mosolygó felnőttek dzsungelébe, hogy teljesen váratlan helyen ismét felbukkanjanak. Olyan szépek voltak, olyan bájosak, és ha valaki esetleg azt hinné, hogy én is ott repdestem, mint valami pillangó, hát téved. Ott küzdött meg először a lelkiismeretem a démonjaimmal. Ugyanaz az érzés, mint amikor a húgom „elmenni” készült. Oda kellett volna mennem, mellette lenni, de nem tettem. Dühös voltam, hogy miért nem én megyek, miért ő beteg, miért ilyen igazságtalan az élet? Úgy éreztem, nem tudok odamenni, nem vagyok rá képes, belehalok, mert nem tudok segíteni. Ő pedig elment. El se köszöntem. De itt hagyta az érzést, és ez előtört, ott és akkor, amikor egy pici kéz belém kapaszkodva próbált elbújni egy újabb buborékhad elől. Annyira szégyelltem magam, annyira szerettem volna elsüllyedni, eltűnni, elpárologni…

A macik persze hamar elkeltek. Megszégyenülve kullogtam visszafelé, aztán a Duna parton ülve jól kibőgtem magam. Azt hiszem, erre néha nagy szükség van.

Azóta sok idő eltelt. Szinte minden este kimentem, akár éjjel is, de már a Keletibe,”oda” arra a szörnyű helyre. Oda, ahol annyi, bűbájos családot láttam. Sokszor csak úgy kimentem, néztem a srácokat, akik önfeledten rúgták a labdát. Néztem a rohangáló gyerekeket. Néztem, ahogy a férfiak egy teknőben mosnak, beszélgetnek, nevetnek hangosan. Néztem az „idegeneket”, akik, csak úgy lejöttek, szétnéztek, eltűntek, majd egyszer csak felbukkantak egy szatyornyi chipsszel. Láttam jönni fiatal, magyar párokat, pokrócot szorongatva a hónuk alatt. Láttam idős urat színes ceruzát osztogatni. Láttam egy fiatal srácot, aki a ruhatárát hozta ki, és dobálta a vele egykorú srácoknak. Bárki bármit mond, élt a Keleti! Mint egy nagy fesztivál! Nyoma se volt annak, hogy e két közösség ne tudna együtt élni!!

Részese és segítője voltam annak a pillanatnak, amikor megérkeztek azok a bizonyos első buszok. Elfeledve, hogy beteg a lábam, kaptam fel apró kis emberkéket, és rohantam velük, mintha csak önmagamat menteném. Álltam civakodó szír férfiak közé, ébresztgettem alvó, fáradt, kimerült embereket, és igen, sírtam, amikor az első buszok kigördültek, és elindultak Hegyeshalom felé. Bőgtem, mert részese voltam valaminek, ami az egész életemet megváltoztatta, és ami azt hiszem a történelem egy fontos pillanata volt. És igen, nagyon-nagyon bőgtem, amikor azt láttam a médiában, hogyan halad az „erőltetett menet”. Azok a képek számomra egy dolgot jelképeztek: ha változást akarsz az életedben, azért küzdened kell, bármi áron.

Mára kevesebb lettem száz ismerőssel, tíz baráttal, három nagyon kedves baráttal és egy rokonnal. De sokkal gazdagabb lettem mint valaha.

Valami nagy baj van a világgal, előre tört a félelem.
Nézz le Isten, nézd, mit tett a szörnyeteg!
Test feszül testnek, épül a fal, a kerítés
Őrültek hada, nézd, fegyverben a nép!

Valami nagy baj van a világgal, sebe felszakadt
Nézz le Isten nézd, vérpatak fakad.
Óvd a gyermeket, ki oly védtelen
Tárd ki karod, légy vele kegyes!

Valami nagy baj van a világgal, forr a tengerek vize
Habja közt holtak, apró gyerekek
Zokogó anyák, megtépett ruhák,
Mondd, alszol, hogy nem látod, mi vár ránk?

Valami nagy baj van, ha szemed most becsukod,
Egyetlen reményünk, ha hangodat hallatod.
Adj békét, adj erőt, adj nekünk hitet,
Hogy legyőzzük a gonosz szörnyeket.

Valami nagy baj volt eddig a világgal,
Nézz le Isten, nézd a szolgádat
Még remél, még hisz, még nem adta fel.
Amíg te vagy, én is itt leszek.

Apró kis pont, mit a szív vezet,
Apró kis pont, apró kis szeretet.
Kéz a kéznek, szó a szónak,
Néma sikoly, a forrongó világnak.

2015.10.31 09:10

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10