Bárki, bármit mond, élt a Keleti. Még emlékszem, hogy kezdődött... Délután 4-kor szálltam fel a buszra. El akartam menni „oda”, ahol az a fertő van. Láttam a tv-ben, és elszörnyedtem, de én látni akartam a saját szememmel is. Muszáj volt látnom, és igen, igaza volt a médiának.
Ott feküdtek azok a szörnyű emberek. Feketék, csoportokban, körülöttük kosz és piszok. Annyira félelmetesek voltak, és visszataszítóak. Le sem mertem szállni a buszról, de mégis úgy éreztem, hogy érzem a szagukat, ami bűzös, úgy éreztem, már a gondolattól is ragadok, és mindenféle csótányok és bogarak másznak majd rám, ha a közelükbe megyek. Így aztán este 7-ig köröztem a busszal, és eldöntöttem, küzdeni kell „ezek” ellen. Honfoglalók! Terroristák! Ki innen!
A tv rabjává váltam. És a Facebooké. Mindent azonnal tudni akartam. Minden héten több napot töltöttem azzal, hogy kerülgettem a Keletit, de csak két-három hét után mertem leszállni a buszról. Nem mentem közel… csak figyeltem. A gyomrom gombócban volt, de valahogy… le akartam ott ülni közéjük, láthatatlanul, és csak figyelni… látni, érezni. Már nem féltem, de nem mentem közel. Csak az út túloldaláról figyeltem.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a Facebookon egyre több olyan csoport jelenik meg, ami segíti a menekülteket. Képeket tettek fel gyerekekről, akik mosolyognak, nőkről, akik annyira szépek voltak, és férfiak, akiken nem láttam semmi olyan borzasztót. Így egyre több csoporthoz csatlakoztam, de még mindig féltem, nem mertem közel menni a tűzhöz.
Akkoriban kezdett terjengeni a neten, hogy a gyerekek nem rajzolhatnak az aszfaltra. De mi az, hogy nem rajzolhatnak? Mi az, hogy meggátoljuk a gyerekeket, hogy „elmondják” nekünk azt, amit szavakkal nem tudnak? Régen én is rajzoltattam kicsiket, mert tudom, hogy sokszor félelmükben, nem tudják, hogy adják tudtunkra, hogy az ő szörnyeik valósak, létező démonok. Mi, ha félünk ordítunk, védekezünk, de ezek a kicsik? Mit tehetnének?
A régi Köztársaság terén működő csoport meghirdetett egy aszfaltrajzoló versenyt, annak ellenére, hogy bizony benne volt annak a lehetősége, hogy este már mindenki egy cella alján végzi. Akkoriban láttam egy képet, ami ott készült. Gyönyörű, hosszú hajú, nagy barna szemű tini lány volt rajta. De azok a szemek... (nem tudok rá gondolni könnyek nélkül, sajnálom)... hogy lehet Istennek egy ennyire tökéletes lénye ennyire szomorú, ennyire üres! Hogy is lehet egy kicsi lány ennyire megkeseredve. Hisz mi itt Európában… nálunk ezek a lányok most érnek. A legnagyobb problémájuk, hogy „bejönnek-e” a szomszéd srácnak, és hogy elég rövid-e szoknyájuk. Hajat festenek és körmöt. Már nem babát szorongatnak, hanem kedvenc sztárjuk fotóját, vagy egy mobilt, hogy a barátnőjüknek elmesélhessék, mit álmodtak éjjel….. de ez a lány csak egy puha, meleg ágyra, otthonra vágyott. Borzasztó, mivé lettünk mi, emberek. A tárgyaink, az értékeink fontosabbak, mint e kislány lelke. Miféle szörnyekké váltunk….Mi voltunk az a kislány. A tökéletes külső máz alatt… olyan üres minden….
Mondanom sem kell, elmentem az aszfaltrajzoló versenyre. Felvettem a szervezővel a kapcsolatot, zsákba gyömöszöltem a macigyűjteményemet, és mint világmegváltó amazon, kivonultam megmenteni az emberiséget. Felkészültem Teréz anya szerepére, maci lógott a hónom alatt, a zsákból pedig nagy barna szemek bámulták, hogy most mi lesz.
Azt gondoltam ők a „jó” menekültek, és ahogy egy rendes menekülthöz illik, mindenki egy bokor alatt keservesen zokog majd, a haját tépi, és majd koszos kezek nyúlnak felém segélykérően. Hát itt ért az első döbbenet.
A parkba érve hatalmas tömeget láttam. Az aszfalton magyar apukák mutatták a gyerekeiknek, hogyan kell napocskát rajzolni. Anyukák süteménnyel, apró ajándékokkal, játékokkal bolyongtak a gyerekek között. Amott menekült srácok szíveket rajzolgattak, és arabul írtak valamit a földre. Egyre több nő csatlakozott az aszfaltrajzhoz, burkába öltözve. Persze első pillanatban fura volt, de nem természetellenes. Sőt. Dicséretes, ha figyelembe vesszük a negyven fokos hőséget. Nem messze kutyasétáltató volt... sokan hozták le a kutyákat. Az „idegenek” odakérezkedtek, és boldogan simogatták az idegen ebeket. Vitték oda a kicsiket, hogy nézd… egy kiskutya, és a gyerekek, akár a mieink, sikoltozva rohantak az új pajtás után. A gazdik pedig egyszerűen csak mosolyogtak. Páran beszédbe elegyedtek, és nem, nem volt itt semmi, ami félelmetes, ami ijesztő. És igen, a gyerekek! Nem tudom visszaadni a látványt, mert ahhoz festőnek kellene lennem, de az érzés feledhetetlen! Sikoltozó, ugrabugráló kicsik, akinek a segítők buborékfúvó versenyt rendeztek. Hangos kacagás, incselkedés, gyermeklárma! A világ leggyönyörűbb muzsikája! Nem tudtam megszámolni őket, mert bátran bújtak el a szintén mosolygó felnőttek dzsungelébe, hogy teljesen váratlan helyen ismét felbukkanjanak. Olyan szépek voltak, olyan bájosak, és ha valaki esetleg azt hinné, hogy én is ott repdestem, mint valami pillangó, hát téved. Ott küzdött meg először a lelkiismeretem a démonjaimmal. Ugyanaz az érzés, mint amikor a húgom „elmenni” készült. Oda kellett volna mennem, mellette lenni, de nem tettem. Dühös voltam, hogy miért nem én megyek, miért ő beteg, miért ilyen igazságtalan az élet? Úgy éreztem, nem tudok odamenni, nem vagyok rá képes, belehalok, mert nem tudok segíteni. Ő pedig elment. El se köszöntem. De itt hagyta az érzést, és ez előtört, ott és akkor, amikor egy pici kéz belém kapaszkodva próbált elbújni egy újabb buborékhad elől. Annyira szégyelltem magam, annyira szerettem volna elsüllyedni, eltűnni, elpárologni…
A macik persze hamar elkeltek. Megszégyenülve kullogtam visszafelé, aztán a Duna parton ülve jól kibőgtem magam. Azt hiszem, erre néha nagy szükség van.
Azóta sok idő eltelt. Szinte minden este kimentem, akár éjjel is, de már a Keletibe,”oda” arra a szörnyű helyre. Oda, ahol annyi, bűbájos családot láttam. Sokszor csak úgy kimentem, néztem a srácokat, akik önfeledten rúgták a labdát. Néztem a rohangáló gyerekeket. Néztem, ahogy a férfiak egy teknőben mosnak, beszélgetnek, nevetnek hangosan. Néztem az „idegeneket”, akik, csak úgy lejöttek, szétnéztek, eltűntek, majd egyszer csak felbukkantak egy szatyornyi chipsszel. Láttam jönni fiatal, magyar párokat, pokrócot szorongatva a hónuk alatt. Láttam idős urat színes ceruzát osztogatni. Láttam egy fiatal srácot, aki a ruhatárát hozta ki, és dobálta a vele egykorú srácoknak. Bárki bármit mond, élt a Keleti! Mint egy nagy fesztivál! Nyoma se volt annak, hogy e két közösség ne tudna együtt élni!!
Részese és segítője voltam annak a pillanatnak, amikor megérkeztek azok a bizonyos első buszok. Elfeledve, hogy beteg a lábam, kaptam fel apró kis emberkéket, és rohantam velük, mintha csak önmagamat menteném. Álltam civakodó szír férfiak közé, ébresztgettem alvó, fáradt, kimerült embereket, és igen, sírtam, amikor az első buszok kigördültek, és elindultak Hegyeshalom felé. Bőgtem, mert részese voltam valaminek, ami az egész életemet megváltoztatta, és ami azt hiszem a történelem egy fontos pillanata volt. És igen, nagyon-nagyon bőgtem, amikor azt láttam a médiában, hogyan halad az „erőltetett menet”. Azok a képek számomra egy dolgot jelképeztek: ha változást akarsz az életedben, azért küzdened kell, bármi áron.
Mára kevesebb lettem száz ismerőssel, tíz baráttal, három nagyon kedves baráttal és egy rokonnal. De sokkal gazdagabb lettem mint valaha.
Valami nagy baj van a világgal, előre tört a félelem.
Nézz le Isten, nézd, mit tett a szörnyeteg!
Test feszül testnek, épül a fal, a kerítés
Őrültek hada, nézd, fegyverben a nép!
Valami nagy baj van a világgal, sebe felszakadt
Nézz le Isten nézd, vérpatak fakad.
Óvd a gyermeket, ki oly védtelen
Tárd ki karod, légy vele kegyes!
Valami nagy baj van a világgal, forr a tengerek vize
Habja közt holtak, apró gyerekek
Zokogó anyák, megtépett ruhák,
Mondd, alszol, hogy nem látod, mi vár ránk?
Valami nagy baj van, ha szemed most becsukod,
Egyetlen reményünk, ha hangodat hallatod.
Adj békét, adj erőt, adj nekünk hitet,
Hogy legyőzzük a gonosz szörnyeket.
Valami nagy baj volt eddig a világgal,
Nézz le Isten, nézd a szolgádat
Még remél, még hisz, még nem adta fel.
Amíg te vagy, én is itt leszek.
Apró kis pont, mit a szív vezet,
Apró kis pont, apró kis szeretet.
Kéz a kéznek, szó a szónak,
Néma sikoly, a forrongó világnak.