Rendkívüli feszültség előzi meg a török parlamenti választást. A harci idegesség tetőfokára hágott, amit a tőzsdeindex lassú lefelé araszolása is igazol. Sok jót nem lehet várni a választás után sem. Törökországnak nemzeti konszenzusra lenne szüksége ahhoz, hogy túljusson jelenlegi válságos helyzetén, egyelőre azonban nem sok esély látszik arra, hogy közeledjen egymáshoz akár a kormány és az ellenzék, akár a kabinet és a kurd kisebbség pártja, a HDP.
A közeledés legnagyobb akadálya Erdogan elnök személye, s csillapíthatatlan hatalmi ambíciói. A 2000-es években valóban rengeteget tett országa modernizálásáért, gyarapodott a gazdaság, nőtt az életszínvonal, s az átlagkereset. Ez a növekedés azonban a 2010-es évek elejétől lelassult, a kormány pedig egyre önkényesebb intézkedéseket hozott.
Erdogan az alkotmány értelmében nem vállalhatott több miniszterelnöki mandátumot, ezért tavaly augusztusban államfővé választották. Úgy vélte, mivel a választók közvetlenül neki szavaztak bizalmat, ezért továbbra is megilleti az a jog, hogy minden tekintetben az ország első számú vezetője maradhasson. Csakhogy az állam parlamentáris demokrácia, így az elnöki köztársaság bevezetéséhez alkotmánymódosításra lenne szükség. Ez pedig csak úgy érhető el, ha pártja, az AKP kétharmados többségre tenne szert a törvényhozásban. A júniusi parlamenti választás azonban nem úgy végződött a kormánypárt, az AKP számára, ahogyan azt Erdogan remélte. A nagy terv meghiúsult, mert bekerült a parlamentbe a kurdok mérsékelt pártja, a HDP, amely nemcsak a kurd fellegvárakban, hanem több városban köztük Isztambulban is remekül szerepelt. Az AKP több mint egy évtized múltán először nem tudott abszolút többségre szert tenni a törvényhozásban.
Ettől fogva szálka volt Erdogan szemében a HDP. Bár az AKP elnöke, Ahmet Davutoglu miniszterelnök kormányalakítási tárgyalásokat folytatott az ellenzéki szociáldemokrata CHP-val, illetve a nacionalista MHP-val, s talán a kormányfő hajlamos is lett volna megállapodni egy koalíciós kabinetről, Erdogan más forgatókönyvet képzelt el. Nem akart koalíciós kormányzást, előrehozott választásra törekedett abból kiindulva, hogy így ismét esély nyílik nagy tervének megvalósítására.
Egy véres, az iszlamisták által július 20-án, a dél-törökországi Surucban végrehajtott merénylet után a török hadsereg légiereje lőni kezdte az Iszlám Állam (IS) állásait Szíriában, majd Irakban. Ez azért volt jelentős fejlemény, mert a törökök korábban enyhén szólva nem viszonyultak ellenségesen az IS-hez: fegyverrel, kórházi kezeléssel és más módokon is segítették a szélsőségeseket.
Csakhogy a beavatkozás valójában nem az iszlamisták, hanem a PKK ellen irányult. Az IS elleni beavatkozás megindítása után három-négy nappal már elsősorban a kurdok állásait lőtték, az iszlamistákkal szembeni fellépés később teljesen háttérbe szorult. Ankara bejelentette: felmondja a PKK-val megkötött tűzszünetet, amire a Kurd Munkáspárt merényletekkel válaszolt. Az összecsapások során azonban több tucatnyi katona és mintegy 2000 kurd fegyveres vesztette életét.
Erdogan össze akarta mosni a PKK-t a HDP-vel, így akarván elérni a karizmatikus Selahattin Demirtas pártjának kiesését a következő parlamentből. A kampányban egyre durvább vádak hangzottak el. Erdogan például a HDP mögött egy amerikai céget lát, amely szerinte Barack Obama kampányát is segítette. Washingtonnak azért kínosak ezek a megjegyzések, mert a szíriai válság miatt Ankara fontos partner számára, ezért a demokráciaellenes intézkedések ellenére sem akarja összerúgni Erdogannal a port. Az Európai Unió számára pedig a menekültválság megoldása szempontjából fontos partner Törökország. Bár Brüsszelnek múlt héten kellett volna nyilvánosságra hoznia a török uniós csatlakozási tárgyalások állásáról szóló országjelentést, ezt a választások utánra halasztották, hogy ne befolyásolják a voksolás végkimenetelét. A dokumentumban kiszivárgott hírek szerint éles bírálatokkal illetik Erdogant a jogsértések miatt.
A felmérések szerint HDP elleni nyílt támadások nem hozzák meg az Erdogan által remélt eredményt. A kurd párt ugyanis a közvélemény-kutatók szerint bejut a parlamentbe, ami azt jelenti, hogy az AKP nem tudja megszerezni az abszolút többséget. (Törökországban tíz százalékos a parlamenti küszöb). A Konsensus iroda felmérése szerint az AKP 44 százalékon áll, a CHP 28,3-on, a HDP 12,5-ön, az MHP pedig 11,9-en Ha hitelt érdemlőek az iroda adatai, az azt jelzi, hogy Erdogan pártja elsősorban a nacionalista MHP-tól, Devlet Bahceli tömörülésétől vett el szavazatokat a választási kampányban, s nem a HDP-től, amely ezen kutatás szerint csak fél százalékkal kapna kevesebbet, mint júniusban. Ez az eredmény azonban jóval hibahatáron belüli. Más felmérések is hasonló eredményeket közöltek. Az erőviszonyok nem változtak jelentősen, csak a CHP javított érzékelhetően, bár a pártot korábban is inkább „felülmérték”, így ez még nem jelent sokat.
Abból indulhatunk ki tehát, hogy a vasárnapi választás után sem várható a török belpolitikai térkép átrajzolódása, s ugyanazok a pártok lesznek a következő parlament szereplői, mint a mostanié. Azt azonban már az AKP-nak is fel kell ismernie, hogy nem folytathatja ugyanazt a stratégiát, amit a júniusi voksolás után. Nem húzhatja az időt, mert a véres merényletek növekvő száma is csak azt igazolja, hogy a bizonytalanságnak a lakosság issza meg a levét.
Hírek szerint bár az AKP-ban továbbra is létezik egy vonulat, amely szerint ha nincs abszolút többség, megint előrehozott választást kell tartani, a párton belül azonban mind többen hajlanának arra, hogy a szociáldemokrata CHP-vel lépjenek koalícióra. Ez lenne a kisebbik rossz Erdoganék számára, mert az MHP mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy korlátozzák Erdogan elnök hatalmát, illetve emeljenek vádat a párt korrupcióval vádolt vezetőivel szemben. A CHP ezekben a kérdésekben valamivel megengedőbb álláspontot képvisel.
A Bloomberg a CHP négy meg nem nevezett képviselőjét idézte, akik azt közölték, pártjuk hajlamos a rugalmasságra a kulcstémákat illetően. Mehmet Sahin politológus a lapnak elmondta, túl nagy lenne a politikai kockázata annak, ha az AKP egy harmadik előrehozott választásra törekedne. Szerinte az AKP-nek nem lenne más választása, mint az, hogy koalícióra lépjen az CHP-val. A szociáldemokraták nem törekednek arra, hogy eljárást indítsanak az AKP volt miniszterei ellen, a párt ezen ügyek megoldását a bíróságokra hagyná. Ugyanakkor a CHP ellenzi az alkotmány módosítását úgy, hogy kiterjesszék Erdogan elnök hatalmát. Ha belemenne ebbe a CHP, azzal saját elveinek mondana ellent. Sahin szerint mivel a CHP húsz éve volt utoljára a kormányban, ezért rendelkezik akkora hatalmi ambícióval, hogy az AKP egy sor feltételére mondjon igent.
A választás kérdése igazából már nem is az, hogy bejut-e a HDP, mivel ezt politológusok szinte biztosra veszik, hanem az, milyen koalíciós lehetőségek képzelhetőek el a választás után. Kemal Kilicdaroglu, a CHP elnöke azt közölte, az MHP-val lépnének koalícióra, már ha ez a megszerzett mandátumok alapján lehetségessé válik. Ez óriási vereség lenne az AKP számára. Ugyanakkor az MHP folyamatosan csökkenő népszerűsége miatt nincs nagy esély erre a forgatókönyvre, s arra sem, hogy a kurd HDP kívülről támogasson egy ilyen kormányt a Demirtas-párt és az MHP közötti kibékíthetetlen ellentétek miatt.
Devlet Bahceli, a nacionalista MHP elnöke mindenesetre azt közölte, kész koalícióra lépni a HDP-n kívül minden párttal. Az AKP és az MHP közötti koalíció azonban a már említett okok miatt valószínűtlen. Az ankarai, 100 áldozatot követő merénylet után komoly üzengetés folyt Bahceli és Ahmet Davutoglu kormányfő között. A miniszterelnök ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a vérfürdő után nőtt az AKP népszerűsége. Az MHP elnöke ezután szívtelennek nevezte a kormányfőt, s feltette a költői kérdést: „Nem fél Allahtól?”…
Riasztó a média helyzete
„Nem lett könnyebb az életem, miután 2006-ban nekem ítélték az irodalmi Nobel-díjat” – mondta az amerikai Vice News honlapján a napokban megjelent Orhan Pamuk, aki jelenleg az Egyesült Államokban él. Egy évvel azután ugyanis, hogy megkapta az elismerést, eljárás indult vele szemben, mert azt állította, hogy a törökök 1915-ben népirtást hajtottak végre az örmények ellen. Pamuknak el kellett menekülnie hazájából, s bár nagy dicsőséget szerzett Törökországnak, otthon nemhogy nem ismerték el művészetét, könyveit elégették a török nacionalisták.
Nemcsak az írók, az újságírók sem érezhetik biztonságban magukat. Érdekvédelmi szerve, a Committee to Protect Jurnalists nevű szervezet közlése szerint az utóbbi években 20 újságírót gyilkoltak meg országszerte, s jelenleg is legalább heten börtönben ülnek. Pamuk, és sok társa ellen a büntető törvénykönyv 301-es cikke alapján emeltek vádat, amely kimondja, hogy aki megsérti a „török nemzetet, a Köztársaságot vagy a Török Nagy Nemzetgyűlést, az hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetéssel sújtandó”.
Az AKP kormányzása idején javult a sajtószabadság helyzete. „Ha egy művész ma azt mondaná, amit én 2005-ben, nem lennének olyan gondjai, mint akkor nekem voltak” – hangoztatta. Persze azért a módszerek is változnak. A kormánypárt, az AKP egy sor a kormánnyal szemben kritikus médiát vásárolt fel. A kritikus hangvételű médiumok vezetőinek pedig szembe kellett nézniük a hatalom bosszújával. Tudna erről mesélni Aydin Dogan, a róla elnevezett holding tulajdonosa, akit 2,53 milliárd (!) dolláros kártérítésre köteleztek adócsalás miatt. A Dogan Holding megtámadta a döntést arra hivatkozva, hogy ezzel az erővel más török médiumokat is hasonló mértékben büntethetnének meg hasonló indokok alapján.
Ám mivel másokat nem sújtottak ilyen büntetéssel, ez azt bizonyítja, hogy az ítéletet szubjektív alapon hozták meg, s politikai megrendelésre utal. Az 1936-os születésű Aydin Dogan egyébként 1977-től 2009-ig elnyerte a legtöbb adót fizetett török állampolgár büszke címét.
A Dogan Holding ügye is azt mutatta, aki politikailag nem hajlandó beállni a sorba, az hamar komoly nehézségekkel találhatja szembe magát. Egyes vélekedések szerint a kormányzat valódi célja az volt, hogy csődbe vigye a médiavállalkozást. Bár Dogan impériuma már nem támadja olyan hevességgel a kabinetet, mint korábban, a Hürriyet megmaradt ellenzéki lapnak.
Az állami televízió, a TRT teljes egészében a kormányzat irányítása alatt áll. Sokat elárul erről az a felmérés, amely szerint október 1-től 26-ig az állami tévé 25 óra szereplési lehetőséget biztosított Recep Tayyip Erdogan elnöknek, 30 órát pártjának, az AKP-nek, mindössze ötöt a második legnépszerűbb pártnak, a CHP-nek, 1,1-et az MHP-nek, s 0,3-at a kurd HDP-nek.
A médiaszabadság korlátozásában új fejezetet nyitott az, hogy Erdogan szembekerült korábbi szövetségesével, az Egyesült Államokban élő iszlamista prédikátorral, Fethullah Gülennel, aki iszlám iskolái révén nagy befolyásra tett szert a társadalomban, ami még nem jelenti azt, hogy az emberek bíztak is benne. Az igazságszolgáltatásban, a médiában is megtalálhatóak voltak Gülen emberei. A prédikátor azonban azóta Erdogan legnagyobb ellenségévé vált. A hatóságok összesen 23 Gülenhez tartozó objektumot sajátítottak ki, köztük televíziókat, rádiókat, valamint az ország legnagyobb aranybányáját. A rendőrség szabályosan elfoglalta a Koza Ipek Holdongot is, a razzia pillanatait a döbbent nézők szerdán élőben követhették nyomon a Bugün televízió programjában. A holding, s a hozzá tartozó médiumok élére a kormányhoz hű személyiségeket neveztek ki. Az időzítés talán nem véletlen a választások közeledtével…
A Riporterek Határon Nélkül szervezet sajtószabadságot vizsgáló rangsorában Törökország a 2005-ös 100. helyről 2013-ra a 150-re esett vissza.
Erdogan alighanem egy putyini típusú médiahelyzetnek örülne leginkább, amelyben az ellenzéki médiát szinte teljes egészében sikerül elhallgattatni, ezt azonban nem olyan egyszerű megvalósítani Törökországban, ahol rendkívül gazdag a médiatérkép. A kormánnyal szemben kritikus hangvételű napilapok példányszáma aránya 65 százalék az összes napilapokhoz viszonyítva.