Drótkerítés választ el bennünket a Száll a kakukk fészkére című előadás színpadától a Belvárosi Színházban. Ez persze kapásból temérdek asszociációra ad lehetőséget. Biztosíthat például bennünket arról, hogy mi különbek vagyunk az elmegyógyintézeti ápoltaknál. Meg ugye véd is ez a becses kerítés minket tőlük. Nem veszélyeztetik a mi derék, jól bevált demokráciánkat meg testi épségünket. Csak aztán az ápolók, akikről hamarosan kiderül, hogy oly nagyon nem különböznek a smasszerektől, eltávolítják ezt a kerítést, és mifelénk mutatva megfogalmazódik, hogy a legsúlyosabb ápoltak a nézőtéren vannak.
Vagyis tán bennünket kell elzárni a még nem annyira terhelt esetektől. És persze a kerítés bármikor újra visszahelyezhető, ahogy ez meg is történik. Mindenesetre a társadalom nagyszámú ápoltakból, és a jóságos álcában feltűnni akaró, őket dresszírozó, sakkban tartó, hatalmat gyakorlókból áll, a hatalmi piramis csúcsán pedig ott a rideg, hamis mosolyú, de leginkább dermedt arcú főnéni, aki mániásan szerelmes a saját gondosan felépített diktatúrájába. Nem adná ki a gyeplőt a kezéből semmi pénzért, miközben színleg demokráciát játszik.
Ken Kesey 1962-ben megjelent parabola regénye, ami már akkor is erőteljes áthallásokat eredményezett, hamar világsiker lett, ahogy a belőle Milos Forman által készített film is, a főszerepben Jack Nicholson elementáris alakításával, aki McMurphyt az őrültek házi „idillt” szétverő, börtönből odakerülő, pengeéles aggyal gondolkodó, merész vagányt alakította, ösztönösen is szembe szállva az elviselhetetlen hatalommal. Híres, műsorról alig levehető produkcióvá vált nálunk a Vígszínház színpadi adaptációja, Koncz Gábor energikus McMurphy alakításával, Béres Ilona lidércesen álságos főnénijével, és Bujtor István kétméteres, magát süket-némának tettető, ugyancsak bezárt indiánjával.
Aki, amikor már végképp lehetetlenné válik a helyzet, amikor már a lázadó McMurphyt egy műtéttel szántszándékkal tehetetlen élőhalottá teszik, hogy elejét vegye további megaláztatásának, megfojtja őt, majd roppant erejével kitör a zárt intézetből. A vasfüggöny idején ez a kitörés persze sokszorosan jelképes volt, jelképezte a túl hosszan, elvileg ideiglenesen, itt állomásozó szovjet csapatoktól és az ország akkori vezetőitől való megszabadulást és az áporodott levegő helyett friss levegő beáramlását, zártság helyett a szabadságot. Hogy most ez a Zöldi Gergely által újra fordított darab szinte ugyanolyan aktuálisnak tűnik mint egykoron, az nem feltétlenül öröm, hiszen ez bizonyos történelmi párhuzamokat feltételez.
Znamenák István és Szabó József díszlete végig a diliház társalgóját ábrázolja, ennek bal felső sarkában, vagyis egy szinttel magasabban, a nővérek hermetikusan zárható üvegfülkéjével, ahonnan beláthatnak mindent, védettek és mikrofonon keresztül erősítést kérhetnek. Lent pedig dekkolnak a nyájasan, de ridegséggel, alattvalóként kezelt ápoltak, akiknek minden megnyilvánulását árgus szemekkel nyomon követik. Znamenák rendezőként abszolút jól megmutatja azt a kibírhatatlan légkört, amit McMurphy megjelenéséig az ápoltak mégiscsak kibírnak valahogy.
Látjuk például a csoportos foglalkozásokat, melyeken látszat őszinteség keretében azt kell kimondani, amit a főnéni hangsúlyozottan sugalmazva elvár, és nem eltűrt az olyan megnyilvánulás, ami nem egyezik az ő irányvonalával. Nyilvánvaló, hogy a gondozottak egy része nem is szorulna ápolásra, hogy mesterségesen teremtettek olyan helyzetet, melyben elesetteknek, kiszolgáltatottaknak, elanyátlanodottaknak érzik magukat, és ezért már esetleg ők is vágynak egy felsőbb erőre, amiről azt gondolják, hogy oltalmazza őket. Szabó Kimmel Tamás McMurphyje van olyan erős, hogy megálljon önállóan a lábán, ezért nincs szüksége kétes értékű gyámkodásra.
Emiatt lát át rögtön a szitán, és a többiekkel ellentétben, nem vesz be semmiféle maszlagot. Szabó Kimmel remekül játssza azt az embert, aki nem tisztel semmiféle áltekintélyt, nem dől be áporodott társadalmi konvencióknak, és bár általában igyekszik a maga malmára hajtani a vizet, bőven van érzékenysége mások problémái iránt. Iparkodik csapatot formálni ahhoz, hogy a nyomorulttá tettekből, kizsigerelésüket tovább nem tűrő lázadók váljanak. Kapásból, éles észjárással, vagányul visszabeszél a főnéninek, csavaros aggyal kikövetkezteti eljövendő lépéseit. És miközben személy szerint rútul végzi, mégiscsak elindít egy erjedési folyamatot, ami valamikor tán vezet valamire.
Péterfy Bori főnénije maga a két lábon járó cinizmus. A köpenyegforgatás nagymestere. Az álnok képmutatás megtestesülése. A maga által hozott szabályokat is kényére-kedvére csűri-csavarja. Összeszorított szája, mereven peckes járása, fagyos tekintete hátborzongató. Kocsis Pál magát süket-némának tettető, és mint egy kisgyerek, félénken szekrénybe bújó indiánja olyan, mint annak a manapság oly ismerős társadalomnak a tagjai, akik nem nagyon akarnak hallani, látni semmit, ne szólj szám, nem fáj fejem alapon. De azért csak van, amikor betelik a pohár.
Átszakad a gát. Ezt sejteti az előadás vége. Nem olyan markánsan, mint egykor a Vígben Bujtor indiánja, aki hatalmas erejével és visszatartóztathatatlan felindulásában úgy törte át a börtönnél rosszabb intézet falát, hogy kő kövön nem maradt. Kocsis indiánja kitör ugyan, de mindent épen hagy. Eredményessége, finoman fogalmazva is, kétesélyes. A produkció sikere viszont egyértelmű.
