Sándor Mária: Én az inkubátor mellett akarok állni

Nincs miről tárgyalni a kormánnyal, amíg nincs akarat az egészségügyben dolgozók megbecsülésére - állítja Sándor Mária. A fekete ruhás ápolónő szerint nincs szükség szakszervezetre, már ma is a civilek oldják meg az ország gondjait, s reméli, a most alapított Magyarország a Magyar Egészségügyért csoport utcai akciói rákényszeríthetik végre az ország vezetőit, hogy adják fel a dacos ellenfeszülést és találjanak pénzt az ágazat rendbetételére.

FOTÓ: Molnár Ádám

- Egy zárkózott emberből hogy lesz Jeanne d’Arc?

- Egyszerűen szeretem a társaimat. Nem csak az utcára viszem ki őket, hanem például meghívtam a szakszervezeti választás előtt a Szent István Bazilikába az egész csapatomat, nagy boldogsággal töltött el, hogy sokan voltunk, két padsort elfoglaltunk.

- Istenhitből táplálkozik az ereje?

- Igen, római katolikus vagyok.

- Ezt kellene kihasználni a kormánynál…

- Lehet, hogy terjed a híre, az atya odaült a mise után hozzánk beszélgetni, és olyan volt, mintha rábólintott volna, hogy igaz ügyért harcolunk. Mindenesetre nem értem ennek a kormánynak a politikáját. Érzek egy borzasztó nagy nekifeszülést, egy dacot, de abban reménykedem, hogy ez megtörik bennük és beismerik, hogy a magyar ember többet érdemel. Addig pedig mozgósítjuk a civileket, mert lehet, hogy ez az én valódi feladatom: egymással összehozni és összefogni a sok kis civil mozgalmat.

- Nem gondolja, hogy épp ez volt a politika célja, hogy belekényszerítse a civil világba, amelyiknek mégis csak kisebb a súlya Magyarországon?

- Ebben az országban már jó ideje a civilek oldják meg a gondokat, gondoljunk csak a menekülteket segítő csoportokra a pályaudvarokon, és máshol. A kisemberek, a dolgozók próbálnak azokon segíteni, akik már végletesen el vannak lehetetlenítve. Egyre nagyobb a civil összefogás az országban.

- De mi kellene ahhoz, hogy a betegek, és az ő gyerekeik, a családok is megmozduljanak?

- Már mozdulnak, ezért járjuk az országot, az emberek megértették, mit akarunk, nem győzzük gyártani a kitűzőket: Az ápolókkal vagyok. Még el kell jutnunk sok helyre, de érik a pillanat, hogy azt mondják, csak a jelre várnak.

- Volt szegénykórház-akció Ajkán, Kecskeméten, Debrecenben...

- Hajdúszoboszlón is voltunk a múlt héten, novemberben jön Baja, Pécs, Tapolca és így tovább.

- Meddig lehet folytatni, meddig lehet pénzzel bírni?

- Hát ez baj, kell találni valakit, aki ezt finanszírozza. A kollégák a háromezer forintos buszdíjat sem tudják megfizetni, tehát keresünk támogatókat. Eddig a Jóisten segítségével kaptunk kisbuszokat, de már sokan vagyunk, nagy buszra lenne szükség.

- Mit lehet elérni ezzel az akciósorozattal?

- Megmozdítani az embereket.

- És tavasszal lehet azt mondani, hogy induljunk?

- Igen.

- A Kossuth térre?

- Talán.

- Pengeélen táncol.

- Lehet, de hiszek abban, hogy ezt az országot a kisemberek fogják talpra állítani és hiszek az egységben is. Olyan ellenzéki politikusok fognak egymással kezet a mi kérésünkre, akik eddig szóba sem álltak egymással.

- Ez az erő mostanra gyűlt össze, vagy korábban is megmutatkozott?

- Mindig is bennem volt, az igazságtalanságot soha nem viseltem el, nyilván ezért is volt sok munkahelyem. Magamért soha nem tudtam kiállni, de ha valakit sérelem ért, akkor nem tudtam csendben maradni, vagy ha láttam egy osztály lepusztítását, minőségi romlását, akkor léptem, szóltam.

- Meddig megy el? Jövő tavaszig van forgatókönyv, de hol van az a pont, amikor azt kell mondani, eddig elmentem, de innen már a gyerekemet, a családomat kell néznem?

- Ebben benne van a gyerekem is, a lányom is boldog ezek között az emberek között. S látja, mennyire hiszek abban, hogy ezt a csatát megnyerjük.

- Miben lehet mérni a sikert, béremelésben?

- Igen, sajnos csak ebben. Ez kulcskérdés, hogy egészségügyi dolgozók maradjanak és jöjjenek, akik még itthon élnek. Nem az a fontos, hogy ki ír alá asztaloknál megállapodásokat, nem az a célom, hogy én legyek az. Én az inkubátor mellett akarok állni és ezt mások is tudják rólam.