Ki árulja el Európát?

Általában csak a nagy képzeletű romantikusok alkotásaiban történik meg, hogy az igazság kizárólagos birtoklásával fölvértezett hős egymagában győzi le a túlerőt. Nem azért, mert egynek a harmincszoros többséggel szemben nem lehet igaza, elvben még ez is előfordulhat, de aligha valószínű. Jobbára azért, mert huszonhét ész összebújva mindenképpen bölcsebb a magányosnál, jobban ismeri a valóságot.

Ha ízekre szednénk Orbán kijelentését, miszerint „Európát elárulták”, kettős értelmet is sejthetnénk benne. Az ő értelmezésében tényközlést, de ugyanakkor fenyegetést is. Visszalövünk majd, mi magányos lovasok megmutatjuk, miénk lesz az utolsó szó! Az indulat, a reagálás Bell amerikai nagykövet kijelentéseire,„védekező reakciót” váltott ki, és a magyar kormányfő első nekifutásában úgy vélhette, neki legalább ilyen keménynek kell lennie, különben egyes hívei még meghunyászkodással is vádolhatnák. Viszont Orbán, ha vérbeli diplomata volna (ha csakugyan az volna), akkor tudnia kellene, hogy a „Bell-lista” nem egyéni kezdeményezés, nem egy elfogult asszony szubjektív akciója, hanem amint az mostanra kiderült, az amerikai kormány hivatalos álláspontja.

Az Egyesült Államok a világ legnagyobb szövetségi rendszerének, a NATO-nak a vezető hatalma, és ha földrajzilag más földrész is, nyugtalaníthatja az, ami Európa közepén történik. Még ha olyan parányi országban is, amilyen Magyarország. A menekültáradat már kiterjedtsége miatt is az egyetemes világ ügye, nem mindegy, ki hogyan reagál rá. Orbán rendszerint, ha szól róla, demokráciát emleget, de ő nem olyanról ábrándozik, amilyen másutt is honos, hanem „egyéni” természetűt, a maga képére formáltat. Eredetit, amely csakis ezen a 90 ezer egynéhány négyzetkilométeren érvényes. És olyat, amely neki, meg a csapatának különleges jogokat biztosít. Nem csupán szűk birodalmának a határain belül, hanem a földrész egészében is. Ehhez senkinek semmi köze, hozzáteszik, talán az Európai Uniónak valamennyire, de annak sem igazán. Az USA-nak pedig egyáltalán nem. Odahaza mindenki olyan rendszert vezet be, amilyet magának elképzel.

Elméletileg ez akár igaz is lehetne, ha a demokráciának nem volnának valamennyire általános ismérvei. Köztük a szabadon választott törvényhozás, és nem olyan, amely egy meghatározott pártnak eleve korlátlan többséget és jogokat biztosít. Átlátható közéletet jelent, amely nem csupán egy bizonyos rétegnek nyújt anyagi és politikai kiváltságokat. És ahhoz, hogy minden korlátlanul, szabadon megítélhető, megbírálható is legyen, nem fölülről irányított, kiváltsággal rendelkező sajtóra van szükség. Az utóbbi években nálunk a tömegkommunikációnak olyan kormányzatilag irányított rendszere alakult ki, amely termékeiben kötelezően eljut az ország minden zugába, más egyebet kirekeszt, vagy korlátoz. Tetszik, nem tetszik, a korábbi bolsevik diktatúrának bizonyos tekintetben a mása. Még ha nyomokban van is szabad sajtó, inkább ahhoz hasonlatos, amely még Putyin birodalmában is nagylelkűen eltűrt. Európában ehhez hasonlóra másutt legfeljebb csak az "elfajzott", mímelt demokráciákban találhatunk példát. Hogyne szúrna hát szemet az USA-ban, ahol szintúgy nem minden téren tökéletes a demokrácia, de a sajtószabadság ilyen cifra korlátozása elképzelhetetlen.

Akinek az a teher jut osztályrészül, hogy mintegy szakmai kényszerből rendszeresen figyelnie kell a magyar kormány kommunikációs gyakorlatát, elszörnyedve észleli a valóságot. Nem csupán az egyoldalúsága miatt. A közszolgálatinak mondott média egész műsorszerkezetéért, az ideológiai kizárólagosságáért.

Orbán a keresztény szervezetek égisze alatt „üzent hadat” a vele egyet nem értőknek, és ebbe beleérthetjük az Európa más tájain működő kereszténydemokrata kormányzatokat is. Aki rendszeresen nézi a német közszolgálati ARD és a ZDF csatornát, inkább a BBC-vel, vagy a franciákkal érzi rokonságban őket, mintsem a mai magyarokkal. Aminek egyetlen magyarázata van: a német kereszténydemokrácia nem csupán keresztény, hanem meggyőződéssel demokrata is. És lehet átkot szórni az „elfajzott” Merkelre, annak idején ugyanilyen őszintén demokrata volt Konrad Adenauer is. Aki ma Orbánban Adenauerrel némi hasonlóságot fedezne föl, az torzul lát.

Ami a magyar miniszterelnököt a minap rohamra vezethette az „elárult Európa” védelmében, az a föltehetően frissen föllángolt öröm volt a lengyeleknél alakult választási eredmény miatt. Amelyet korai volna teljesen azonosítani a Fidesz helyzetével, nem csupán a két ország kontinentális súlyának eltérései miatt, hanem azért is, mert a Varsóból érkező hírek szerint Kaczinski nem egy "Orbán természetű" hölgyet szemelt ki kormányfőnek.

Európa nagy része, az Unió országainak többsége, az egyre jobban elszigetelődő Orbánban véli látni a kontinens „elárulóját”. Ez a többség nehezen tudja fölfogni, hogy egy állam, amely önként, kényszer nélkül csatlakozott a szövetséghez, sőt sokszorosan élvezi a tagság előnyeit is, milyen megfontolásból választja csaknem rendszeresen a „lázadó” szerepkörét. Végig tekintve Európa diplomáciai gyakorlatán, a magatartás, a türelem jellemzi. Egyeztetés - szinte a végső határig.

De remélhető-e Orbántól, hogy valaha maga is követi majd ezt a gyakorlatot? Az eddigi példák sajnos inkább a kétségek mellett szólnak.