Egy esztendő múlva, 2016. november elején rendezik meg az Egyesült Államokban a következő elnökválasztást. A jelöltek mezőnye már ismert, sőt, néhány, jelöltségre pályázó politikus már ki is esett a versenyből. Egyre kevésbé valószínű, hogy új és esélyes személy szállna be a versengésbe, így az elnök a jelenleg futó, népszerű jelöltek közül fog kikerülni. De a verseny így is izgalmasnak ígérkezik, ami azért meglepő, mert sokáig mindkét nagy pártban lefutottnak látszott a jelölés. Az idei nyárig nagyjából mindenki biztos volt benne, hogy a demokrata Hillary Clinton és a republikánus Jeb Bush között dől majd el az elnökválasztás.
Lehet, hogy végül valóban ez a két név kerül a szavazólapokra, de jelenleg mindkét oldalon erős kihívója támadt a sokáig „bombabiztosnak” tartott jelöltnek. És bár a magát demokratikus szocialistának valló Bernie Sanders és az agresszíven vadkapitalista milliárdos, Donald Trump valóban „ég és föld”, annyiban mégis hasonlítanak egymáshoz, hogy mindketten kívül állnak a washingtoni „mainstream” politikai eliten. És a választók láthatólag nyitottak az új hangra, az ideológiailag markánsabb hangvételre. Míg Mrs. Clinton és Jeb Bush nyilatkozatait évek óta patikamérlegen állítják össze a szakértők, matematikai pontossággal belőve az egyes államok, az etnikai csoportok, a szakszervezetek és más érdekcsoportok súlyát a voksolásnál, Sanders és Trump szabadon és sarkosan beszél. Fellépésükkel az amerikai közéletben jól láthatón jelenik meg a klasszikus baloldali és jobboldali retorika, és idáig csak az előnyükre vált, hogy nem igyekeztek centristára mérsékelni a nézeteiket.
A demokrata jelöltségre pályázó, de pártonkívüli Bernie Sanders-nek természetesen kevesebb az esélye a jelöltségre, mint Donald Trump-nak. De teljesen leírni mégis nagy hiba lenne, hiszen nyíltan vállalt szocialista meggyőződése dacára 1981 óta minden választást megnyert, amelyen elindult, és huszonhat éve folyamatosan tagja a szövetségi Kongresszusnak. Bár már hetvenöt éves, elsősorban a fiatalok körében népszerű, akik a saját bőrükön érzik, hogy a kifelé mutatott gazdagság ellenére a hétköznapi élet az amerikaiak többsége számára szegényesebb, mint a nyugat-európai országokban. Sanders témái a kerékpárúttól a minimálbéren, az általános betegbiztosításon és az apasági szabadságon át az agresszív külpolitika bírálatáig lényegében megfelelnek a skandináv típusú szociáldemokrácia elveinek. Ő nemcsak szavakban hangoztatja, hogy az Egyesült Államokban mérsékelni kellene az óriási társadalmi egyenlőtlenséget, hanem konkrét programja is van ezek csökkentésére. Fellépésének talán az a legnagyobb haszna, hogy az amerikai közvélemény előtt megjelenített egy szociáldemokrata alternatívát, amely akkor is jelen marad a közbeszédben, ha nem lesz belőle elnök. „Nem a törvényhozás szabályozza a Wall Streetet (azaz a nagytőkét), hanem a Wall Street a törvényhozást”, fogalmazta meg az amerikai politika talán legnagyobb problémáját az egyik tévévitában, és ezzel a mondatával azok is egyetértenek, akik amúgy nem szavaznának rá a választásokon.
Vele szemben Donald Trump igazi milliárdos, aki gyönyörű feleségeitől társasági sikerein át a jelölti versengésig mindent a pénzével vett meg magának. Nyers, rámenős, hetvenéves fickó, aki volt már független, demokrata, reformpárti, most amerikai értelemben szélsőjobboldalinak számít a vadkapitalista nézeteivel. Négy és fél milliárd dolláros (jó egybillió forintos) vagyonával a gazdagokhoz képest is szupergazdag, és láthatóan semmi sem drága neki, hogy ő legyen a republikánus elnökjelölt. Míg Sanders némi baloldali programok elfogadásáért cserébe nyilván beáll Mrs. Clinton mögé, ha az nyeri el a demokrata jelöltséget, Trump egyelőre fennen hangoztatja, hogy ha más lesz a republikánus jelölt, ő bizony nem támogatja. Nyilatkozatai amúgy sem illenek bele a közkeletű sémákba. Legutóbb például arról beszélt, hogy az Egyesült Államok katasztrofális hibát követett el Szaddam Husszein, illetve Moammer Kadhafi megbuktatásával, az iraki és líbiai beavatkozással. E két diktátor megdöntésével szerinte az amerikai kormányzat lényegében elszabadította a terrorizmust.
Nemrég, amikor Putyin ugyanígy fogalmazott, az orosz elnök Amerika-ellenességének jeleként értékelték ezt a gondolatát. Most a legharciasabban a jobboldali amerikai elnökjelölt fogalmazta meg ugyanezt. Amibe persze belejátszhat az is, hogy Irakot Jeb Bush bátyja rohanta le, a líbiai rezsim megbuktatásában pedig jelentős része volt Hillary Clintonnak. De annyiban mégis tanulságos, hogy az amerikai külpolitika súlyos tévedéseinek a kimondása nem „Amerika-ellenesség”, ahogy azt sokan nálunk is gondolják.
Az Európához való viszony nem játszik szerepet az elnökválasztási kampányban, de az ázsiai országokkal kötendő szabadkereskedelmi megállapodást mind a négy esélyes jelölt bírálja. Ez közvetve azt is jelzi, hogy ha Obama alatt nem írják alá, akkor az EU-val kötendő, hasonló szerződés is könnyen elsüllyedhet az elnökválasztással. Ennek sajátos módon egyformán örülne az európai baloldal és az amerikai jobboldal.
