Gesztusok

Minden év halottak napján elmegyek a huszonöt éve épített hódmezővásárhelyi II. világháborús emlékműhöz, ahol földszinten elhelyezett mészkőtáblákra vésve örökítették meg a több mint kétezer vásárhelyi hősi halott és áldozat nevét. Sokan helyeztünk el egy szál virágot és mécsest a háborúban elesett hősi halottaink emlékére. Az idős megemlékezőket és az őket kísérő fiatalabbakat nem ismertem, de hamar szót váltottunk. Arról is beszélgettünk, milyen szép gesztus volt a magyar állam részéről, hogy árvaellátást biztosít a hősi halottak árváinak. Közöttünk a legfiatalabb is elmúlt 70 éves, papírforma szerint nem sokáig élvezzük a későn jött támogatást, de szívesen fogadjuk, mert anyagi gondjainkon is könnyít. A pislogó mécsesek mellett - ki tudja hányadszor- arra gondoltam, hogy milyen fájdalmas lehetett az akkor 23 éves édesapámnak engem hat hónaposan és az öcsémmel várandós édesanyámat otthon hagyni és kimenni a frontra harcolni. A háború óta több mint hetven év telt el és az emberiség a hatalmas veszteség árán sem képes felfogni, hogy a háború során nem csak a vesztes veszít, az is, aki győztesnek gondolja magát. Minden csak átmeneti állapot. Ha az emberek nem képesek megbékélni önmagukkal és egymással, akkor minduntalan előfordulnak újabbnál újabb háborúk.