Előfizetés

Szájzárár

Az első lépést már megtette az Orbán-rezsim a beígért olcsóbb állam megvalósításának irányába. Ha az ötlet nem is igazán eredeti, minden esetre kiagyalói szerint nyilván roppant hatáosos lehet. A lehetőségek tárháza pedig szinte kimeríthetetlen.

Jó példa erre az, ami miatt tegnap magánemberek és majd' három tucat nem kormányzati szervezet tüntett az illetékes bíróság épülete előtt. A Kishantosi Vidékfejelsztési Központot és a Greenpeace Magyarországot ugyanis az állam nevében beperelte a finoman szólva is meglehetősen sokat vitatott állami földpályázatairól elhíresült Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFA). Mégpedig azon a címen, hogy a központ és a környezetvédők úgymond megakadályozták az új bérlőket abban, hogy birtokba vegyék az elnyert területüket. Ezért az újdonsült bérlők nem fizettek bérleti díjat. Az állami szervezet pedig egy magán őrzővédő szervezetet volt kénytelen felbérelni a birtokvédelem miatt.

Most tekintsünk el attól az egyébként nem is olyan apróságtól, hogy a közpénzen üzemeltetett állami szervezet vajon miért nem - a szintén az adófizetők pénzén egyebek mellett ilyen célokra is tartott - rendőrséget kérte fel az úgynevezett birtokvédelemre. A lényeg ugyanis az, hogy az NFA összesen 14 millió forintot akar behajtani a közreműködésével tönkre tett, kisemmizett kishantosiakon és a Greenpeacen az elmaradt bérleti díjak és az őrzésvédés költségeire hivatkozva.

Ha valaki nem tudná, tavaly áprilisban ezek az új földesurak az állami szervezet felbérelte biztonságiak védelmében becslések szerint 100 millió forint értékű bio-gabonát semmisítettek meg. Vagyis birtokba vették azokat a földeket. Az ökogazdaság és a környezetvédők pedig eközben táblákon hívták fel a termés elpusztítóinak a figyelmét arra, hogy törvénytelenséget követnek el. Az már tényleg az abszurd műfajba tartozó epizódja a drámának, hogy végül a kishantosiak hívták segítségül a rendőrséget, mert az NFA-magánkommandó törvénytelenül a közutakat is lezárta.

Hogy hol van itt az olcsóbb állam koncepció megvalósulása? Több szálon is nyomon követhető. Először is, azokkal fizettetik a számlát, akikre hivatkozva megrendelték a magáncég szolgáltatásait. Ahogy valaki megjegyezte, olyan ez, mint amikor a halálra ítélttel ásatják meg a sírját, vagy vele fizettetik ki a hóhér bérét. A másik nagy lehetőség ami ebben az ügyben rejlik, hogy meg lehet félemlíteni azokat a nem kormányzati szervezeteket, magánembereket, akik esetleg tiltakoznának a nemzeti együttműködés rendszere ellen. Ha a tüntetésre kivezényelt rendőri erők költségét a szervezőkre hárítják, kétszer is meggondolja mindenki, hogy az utcára hívja az elégedetlenkedőket.

Így a karaván haladhat és már a kutya sem fog ugatni. Utánunk...

Fehérek közt egy európai

Korunk egyik nagy kérdése, kultúrák közötti vízválasztóvonal, hogy mit tekintünk fontosnak, illetve fontosabbnak. A szerencsés népek és sorsok esetében egymással nem szembeállítható értékeket próbáljuk meg képzeletben elhelyezni egy mérleg jobb- és baloldali serpenyőjébe. Az egyik serpenyőbe kerüljenek fontos szellemi struktúrák, olyanok, mint hit, hazaszeretet, forradalom, igazságkeresés. Ezek olyan értékek, amelyek tartást és távlatot adnak nekünk. A másik serpenyőbe egyszerűen csak egy szó kerülne: maga az ember.

Melyik a fontosabb? Melyiket válasszuk, ha úgy hozza az élet, hogy választani kell? Isten-haza-család, vagy az én, a mindenkori én egyetlen élete? Egészen sarkítva: nem életveszélyes téveszme ma a következő, mindenki által fejből tudott és szívből mondott versrészlet: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete / Mint a haza becsülete.”

A haza becsülete. Hány ezren és tízezren meneteltek el a fagyhalálba a haza becsületének nevében. Nemcsak arról van szó, hogy nagyon nem mindegy, mikor hangzik el egy mondat: 1848. március 15-én, a modern magyar nemzet születésének pillanatában, vagy a Don-kanyarba irányított menetszázad indításakor. A forradalom idején valóban lelkesítő harangszóként zengett a vers, a második világháború frontjára elküldött férfiak fölött azonban inkább lélekharangként csengett a hazafias pátosz. Visszaéltek Petőfi Sándor szavaival –, de akkor, ott, 1848-ban teljesen igaz volt ez a mondat? Csakugyan sehonnai bitang ember volt, aki a haza becsülete helyett a rongy életét választotta? Aki nem rántott kardot, nem ment ölni vagy megöletni? Mondok néhány ilyen embert: ilyen volt például Széchenyi István, Eötvös József, Deák Ferenc. Amikor a forradalom erőszakba, vérontásba fordult, ők félreálltak.

Azok az iszlám terroristák, akik Allah akbár!-t kiáltva felrobbantják magukat, azt üzenik nekünk, nem az emberi élet számít (még a saját életük sem), hanem azok az eszmék, amelyekért gyilkossá és öngyilkossá váltak. Nem érdemes azon töprengeni, hogy mennyire nemes az az eszme, mert éppen elég, hogy ők annak érzik.

Zárójel. Amikor Petőfi Sándor őrnagy az erdélyi polgárháborúban szembetalálkozott a szabadságküzdelem véres és mocskos mindennapjaival, megváltoztatta véleményét; és ezt írta Naplójába: „Aki még egyszer azt mondja nekem, hogy hazám is van, azt leköpöm.” Látta a haza szent nevében megölt románokat és oroszokat, és megrendült. Mert nemcsak hazafias költő volt és nagy forradalmár, hanem ember is, méghozzá nagyszerű ember, olyan, akinek van szíve. Zárójel bezárva.

Ennek a dilemmának a mostani menekült-ügy és annak sajátos kezelése a magyar kormányzat részéről kikerülhetetlen aktualitást ad. Jönnek az iszlám menekültek (illetve, mint tanultuk: gazdasági bevándorlók), állnak az esőben, bokáig a sárban, előttük szögesdrót, mögöttük szögesdrót, emlékeikben egy lángoló ország, az éhínség, a meghalt gyerekek, a megerőszakolt nők, a katonák garázdálkodásai. Mivé vált, milyen pokollá vált az az otthon, ahol eddig éltek, hogy képesek kockáztatni a maguk és gyerekeik életét, felszállni a lélekvesztőkre, vacak gumicsónakokon nekiindulni a viharos tengernek, bezsúfolódni rájuk zárt kamionokba vagy egyszerűen csak gyalogolni a végtelen országutakon! Alusznak az aluljáró kövén vagy állnak a sárban a két határ közti senki földjén, de nem fordulnak vissza, mégpedig azért nem, mert nincs hova.

Ez egy helyzet. Nem mi hoztuk létre, nem mi vagyunk a felelősek érte, de idezuhant elénk, nem futhatunk el előle. A civilek ételt, ruhát, gyógyszert vittek nekik. Esetleg olyan civilek, akiknek rokonát Izraelben éppen iszlamista terroristák gyilkolták meg. Egyik rabbinövendék barátom letette a kipát a fejéről, és úgy ment ki ételt osztani a Keleti pályaudvar elé, mert nem akarta provokálni a menekültek érzelmeit, ugyanis segíteni akart. Szerintem ilyen az emberi nagyság. Lehet problémánk az iszlám fundamentalizmussal (van is), félhetünk az Európába esetleg beszivárgó terroristáktól (félünk is), de itt most konkrét emberekről van szó.

Olvasom a hírekben: „Soros György visszaválaszolt Orbán Viktornak”. Minden újságolvasó tudja, hogy a magyar miniszterelnök megvádolta Soros Györgyöt, hogy a menekültek segítésével veszélyezteti Európát és benne Magyarországot. Soros nem vitatkozott, hanem, ha jól emlékszem, valami ilyesmit mondott: „Ön az országhatárt védi, én a menekülteket.” József Attila verse juthat erről eszünkbe, a Thomas Mann üdvözlése. Igen: így beszél fehérek közt egy európai.

Ki vitatná hogy fontos az országhatár? Hogy fontos Európa, fontos az Isten-haza-család triumvirátusa, fontos minden nemes eszme, Illyés Gyula szavával: a „haza a magasban”, de a ma élő emberek még fontosabbak. A magyar nemzeti érdeket nem lehet Szent István Intelmeiből és múltunk minden nagy fiának vagy lányának beszédeiből levezetni, sem a történelemből, sem a valamikori nagy tettek miatt érzett lelkesítő szívdobogásból, mert a nemzeti érdek a ma élő magyar emberek érdekeinek az eredője. A modern világ értékrendjének lényege, hogy középpontjában az egyéni ember áll.

Amikor a mérleg két serpenyője közt választunk, múltról döntünk és jövőről.

Spanyolviasz

Közhírré tétetett: újabb kiváló ötlettel állt elő a kormány. Legyenek bölcsődék és óvodák a gyárakban! Hát ez tényleg eredeti elgondolás. Nem az első, amit körülleng a befejezett (befejezetlen?) szocializmus avitt bája. Gondoljunk csak az iskolatejre. Az iskolapadra könyökölve, már ötven-hatvan évvel ezelőtt boldogan ittuk a friss, fehér nedűt, amitől egyaránt erőre kapott proletárgyerek és úri ivadék. Aztán a rendszerváltás hajnalán egy tudatlan leszármazott egyszer csak magáénak tartva az ötletet, felrázta a még tudatlanabb szülőket és pedagógusokat: tej kell a gyerekeknek, hogy ne bomoljon a csont és jól működjék a szürke állomány! Aztán valaki kitalálta, hogy nem kellene tűzre dobni, MÉH-be vinni a kitanult tankönyveket. Uram bocsá', újra oda lehetne adni bizonyos gyerekek kezébe, megtakarítván ilyen-olyan költségeket. Nem akarok ünneprontó lenni, de muszáj megemlítenem, hogy jómagam úgynevezett segélykönyvekből (lásd: más által már használt könyvekből) sajátítottam el összes alapfokú ismeretemet. Böske néni, az iskolakönyvtáros - aki szeretett - mindig azokat a könyveket csúsztatta a szatyromba, amelyeken nem volt túl sok szamárfül és nem volt zsírfolt a fedőlapjukon.

Na és most a bölcsőde. Mindenkitől elnézést kérek, aki most poéngyilkossággal vádol. De higgyék el, az átkosban annyi volt a gyári bölcsőde és óvoda, mint égen a csillag. Mert az egykori hatalomnak is voltak olykor zseniális húzásai. Ha a szocialista urak úgy gondolták, hogy a nő felemelkedésének fő színtere a munka világa, akkor át kell vállalniuk - mármint a társadalomnak - a gyermeknevelés és a háztartás oroszlánrészét. A női foglalkoztatás tenger méretűvé nőtt. Megnyíltak a gyári bölcsődék, óvodák (félve írom le, hogy fodrászatok, sportpályák, könyvtárak), s az anyák nyugton voltak, amíg dolgoztak. Hogy egyforma " falanszter" rugdalózóban rugdalóztak a bölcsődések és"falanszter" napozókban lapátolták a homokot az óvodások? Akkoriban ez senkit sem érdekelt. Még az se nagyon zavarta a dolgozóvá avanzsált nőt, hogy egy-egy szakképzetlen dajka, óvónő is bebocsátást nyert az újkori gyermekparadicsomokba, gondolván, annyit ezek is tudhatnak, mint a bébicsősznek szegődött szomszédasszonyok.

Szóval fájdalom, a gyári bölcsőde bizony nem új találmány. De azért jó, hogy feltámadt az igénye. Íme, van már kapitalista bölcsőde, óvoda is! A Mercedes-Benz magyarországi gyárában megmutatták, a tőkések is tudják, mi a dörgés, ha meg akarják tartani az értékes munkaerőt. De - ismét ünneprontás - Kecskemétet már rég megelőzte egy angol kisváros, ahol bizonyos Robert Owen textilgyáros még 1816-ban (!) megnyitotta gyári bölcsődéjét. Sőt, még óvodát és iskolát is működtetett a fonógépek árnyékában. Úgy ám! Sajnos némi szépséghiba, hogy a mesés fonalak és kelmék gyártója, ez a bizonyos Owen éppenséggel utópista szocialista volt.

A manóba. Ez azért nem volt elegáns tőle. De így volt, rég volt, talán igaz se volt...