Nemzedékének egyik legkülönösebb írója volt. Nem illett a fennkölt társaságokba, szívesebben üldögélt fröccsözések közben szénhordók, kétes egzisztenciák között egy csehóban, hallgatva, miképp beszélnek életükről és általában az életről. Mesélik, hogy olyan is előfordult, hogy pizsamában kilógott a kórházból, megszomjazott, a csapvíz nem volt ínyére.
A kerítések őrzői
Igazán akkor került a figyelem középpontjába, amikor megjelentette Rozsdatemető című regényét, amely a szárnyaló politikai szónoklatok idealizáló szándékaival perlekedve a kor proletársorsának és -gondolkodásmódjának hiteles krónikája volt. Nosza, kitört a botrány! Felháborodott cikkekben és tanulmányokban igyekeztek cáfolni az általa írtakat. Jelentős marxista gondolkodók, világirodalmi műveltségű tudós rugaszkodott neki az írónak, fejére olvasták vélt tévedéseit, ábrázolásának felületességét, szempontjának hamisságát.
Egy idő után a bírálatok pergőtüzében békésen iszogató író elveszítette türelmét és a Magvető Kiadó igazgatója, Kardos György támogatásával megjelentette Gondolta a fene című könyvét, amelyet közvetve és nyíltan a bírálatok cáfolatának elhatározása vezérelt. Sajátos válasza volt a mottójául választott Babits-idézet: „Az áruló írástudó (…) nem azzal lesz árulóvá, hogy lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a Csillagra.” (Az írástudók árulása) Akik nekirontottak Fejes Endrének, csillagra tekintettek ugyan, de nem arra, amelyikre Babits gondolt, hanem az ötágú vörösre, amelynek fényében megérte elméleteket gyártani és azokban sütkérezni. Nekik szólt az Arany János méregbe gurul című bevezetés Móricz-idézete: „(…) törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is.” Elborzadva olvastam: hány, de hány tollat, gépet kellene eltörni, bármily szépen „fuvoláznak” is. Mert ezek a dallamok hamisan szólnak, bár hullik a kalapba a pénz és jönnek az érmek, a kitüntetések.
Ha jól emlékszem, a Gondolta a fene című könyvét csak pult alól lehetett megkapni, nem szerepelt a boltok polcain. Pedig az írónak volt igaza, amikor azt fejtegette, hogy szükség van művészeti alkotásokra és bírálatokra, de szükségtelen és káros „mesterséges kerítések fölállítása, s ami még károsabb szerintem, íratlan szabályokból őrséget állítani nem létező határok őrzésére”. A kerítés állítói és őrzői a hatalom támogatásával az igazság letéteményeseinek hiszik magukat, pedig csak egy rozsdásodó kerítést őriznek.
Alázzad meg ellenfeled
Emlékszem, mekkora meglepetéssel olvastuk Fejes Endre fejtegetéseit Ibsenről, kivált Peer Gynt című drámájáról. Első pillantásra úgy vélné az ember, a két szerző sehogy sem illik össze. Akkoriban a kézikönyv szövegeit írtuk, majd a lektorok kívánsága szerint javítottuk és újraírtuk. Lelkünkbe vágtak Fejes Endre mondatai: „No, ugye el lehet jutni ahhoz, hogy kancsalul lásson az ember. Sőt, ha vélt vagy valódi érdek úgy kívánja, mondani is lehet, hogy azt látja, ami hasznosnak tűnik. Mindenképpen ez az egyszerűbb. Félő, ha eléri valaki, hogy valóban másként lát, mint lát, mint a valóság, onnan már nem mindig van út visszafelé. Időben kell elmenni, ha továbbra is ember akar maradni. Akármilyen ember, de ember.”
Mihelyt a művész a művészetétől idegen érdekek hálójába kerül, előbb-utóbb feladja, vagy fel kell adnia művészete lényegét, a függetlenséget. A gerincesek meg tudják őrizni önmagukat, és ezzel válnak példaképekké. Ady nem engedett, konokul szembeszállt a mindig lehúzó középszerrel. Babits megőrizte erkölcsi tartását. Ám hány és hány kortársuk süllyed el szép lassan a feledésben, mert feladták függetlenségüket. Fejes Endre újszerűsége abban is rejlett, hogy vissza mert szólni azok nevében, akik közt élt és alkotott. Ravasz körmondatokban szedték le róla a keresztvizet, felsorakoztatva az ellentétes mellérendelt mondatok hadseregét (pedig, ellenben, de, ámde, mégis, mégsem, azonban). Elolvasta őket, s ennyit mondott nemes egyszerűséggel: „Gondolta a fene.” És könyve fehér borítójának hátlapjára egy Pascaltól származó idézetet biggyesztett: „Így minden méltóságunk a gondolatban rejlik. Ez által kell feltámadnunk, és nem térben és időben. Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk; ez az erkölcsi kiindulás.”
Lélegzetvisszafojtva olvastuk azt a felsorolást, amelyben ostorcsapásként követték egymást a kérdésekre adott válaszok. Nem filozófusok felvetései és válaszai. Végtelenül egyszerű emberek álltak a kocsma pultjánál. Reggeli féldecijüket iszogatva (na jó, több is lehetett) elmondták véleményüket a hatalom és alárendeltjei viszonyáról, a közöttük tátongó szakadékról:
„Ha valakinek elveszem a pénztárcáját, az bűn.
Ha valakinek elveszem az ízlését, az helyén való?
Ha visszaélek hivatali hatalmammal, az bűn.
Ha visszaélek azzal a hitellel, amelyet sok tisztességes munka árán egy újság, folyóirat, könyvkiadó vagy színház teremtett meg magának, az rendben van?
Ha becsapok egyetlen embert, s ezáltal készpénzhez jutok, az bűn.
Ha sok embert csapok be, s ezért fizetséget veszek föl, olyan összegeket, melyeket hasznos munkáért akartak kifizetni – az rendben van?
Akárhogyan vizsgálódom, egyre inkább úgy találom, igen megkönnyítené az életet, eredményesebbé tenné a tisztességes, jó munkát, ha egyformán következménye volna minden károkozásnak.
Nem büntetést, megalázást értek a következményen.
Az ember nem arra való, hogy megalázzák. De arra sem, hogy megalázzon másokat.”
Olvassuk el még egyszer az ember megalázásáról írt mondatot! Hány és hány lesikált arcú, napról napra megalázott, kényszerből megalázkodó, kiszolgáltatott emberrel élünk együtt! Az ember nem alázhatja meg a másikat! Nézzünk bele egy parlamenti közvetítésbe, olvassuk el némelyik magából kivetkőzött, sztárolt publicista gyűlölettől habzó fércművét! Mára a másik ember megalázása legális! A másik nép politikusának bemocskolása megszokott! Kíváncsi volnék, maradt-e Fejes Endre hagyatékában feljegyzés arról, miként vélekedik napjaink közbeszédéről, a fentről lefelé áradó stílusficamokról, amelyek a gondolkodás hiányának jelzései. Alázzad meg ellenfeled, azt hiszed, így több leszel… Mekkora tévedés! Milyen súlyos árat fizetünk majd érte!
Két részre szakadt világ
A Gondolta a fene közvetve vagy közvetlenül a kritikáról és a kritikusi magatartásról szól. Író elmélkedése arról, mit akart mondani az általa ismert valóságról, és különböző elvárásoknak engedve miként bizonygatták bírálói, rosszul látja a valóságot, meghamisítja az igazságot. Természetes dolog, hogy minden művész, még ha tagadja is, várja a bírálatot. Sok példát lehetne felhozni annak bizonyítékául, amint az őszinte kritika hiányában belterjessé vált a nagy tehetség művészete, s előbb-utóbb megkeseredve, sértettem forgott önnön keserű levélben. De mit tegyen az irányított kritikával, amely nem a műről, hanem a közönség vagy a lapot fenntartók igényeit elégíti ki? Még emlékszem arra az időre, amikor az MSZMP lapjában jól leteremtettek egy könyvet, filmet. Rohantunk megvenni, megnézni. A kiváló zenetudós éktelenül lehúzta a világ akkor legjobb Bach-karmesterének produkcióját, mert Lipcséből (az NDK-ból) Münchenbe tette át székhelyét. De mondhatok régebbi példát is, a magyar irodalom öntudatra ébredésének korából: Kölcsey Ferenc Kazinczy sugallatára alapvető és szerintem igaztalanul súlyos kifogásokkal illette Berzsenyi költészetét. Később felismerte tévedését, és a megbírált koporsója fölött elmondta „engesztelő szózatát”.
Akad manapság bárki, aki nyilvánosan beismeri tévedését? Sokkal súlyosabb esetekben sem hallunk ilyesmit. A világ két részre szakadt. Vannak, akiknek mindig igazuk van, másoknak soha. Persze az igazságot nem szabad kisajátítani, abból mindig tévedések sora következik, amelyeket aztán buzgón elmosnak a megbízhatók. Fékezhetetlen dühvel rontottak a marxista kritikusok az irodalomtudomány új eredményeit ismertetőkre a hetvenes években, hatalmi szóval még a folyóiratukat is elvették. S hová lettek a nagyhangú szolgák? Ki említi akár a nevüket is? Az elvtelen szolgáknak rendszerint ez a sorsa. A történelem számos példáját mutatja ennek.
Hogy miképp vélekedtek a kortársak az igazság felkent bajnokairól, arról képet alkothatunk Bóka László sírverseiből. Bóka sem volt gáncstalan lovag, de aztán kiállt a jó irodalomért, ezek a sírversek pedig azt bizonyítják, mit ér az ember, ha nincs gerince. Fejes Endrének volt gerince! Ez abban az időben önmagában is felháborítónak minősült. Hogyne lett volna! Hiszen a falról Kassák Lajos fényképe tekintett rá, fenyegető szigorral. S mint közismert, a Kun Bélával is perlekedő Kassák az egyenesség példája volt. Nem véletlenül száműzték őt is a szocialista irodalomból – éppen őt! – arra kényszerítve, hogy festő barátjával évekig a Dunából horgásszák ki az ebédre valót. Ártottak neki? Ugyan! Ártottak Fejes Endrének a fitymáló kritikák? Legfeljebb dühös lett és haragjából könyv született, s a kockás asztal mellett Hábetlerrel és társaival beszélgetve feltette a kérdést: „Miért ez a fennkölt magasság? Milyen alapon?” Aztán némi iróniával még hozzátette: „Magasból? Ne firtassuk.” Azt azonban egészen biztos, hogy ő magasból tett az egészre. Nem bégetett a birkanyájjal. Őrizte magát. „Oly sok mindent szeretnék hinni – írta. – Szeretnék hinni már a csekélységekben is.” Mert saját, kiszenvedett hit nélkül nincs értelme. Még kevesebb, ha hamis prófétáknak hiszünk.
A Józsefváros aszfaltján, macskaköveken játszott, nevelődött. Neve és hazája fogalmi jelentése elválaszthatatlanul összekapcsolódott benne is, akár József Attilával (kinek versét idézte is bizonyságul):
Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
Fejes Endre magatartása okán is maradandó lehet. Kedves Ibsenje példáját követve jegyezte föl: „Írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött.” Arra is volt azonban mersze, hogy ítélkezzék kora fölött, leleplezve álságait és hazugságait.
