Volt egy rendszer, amit negyedszázada leváltottunk. Ennek a rendszernek számos komikumára emlékezhetünk, de mind közül az avatások és a látogatások voltak a legviccesebbek. Állami és pártvezetők lelték gyönyörűségüket ebben, akár volt rá ok, alkalom, akár nem. Eljártak téeszt, gyárat nézni, zárszámadásra, vagy csak helyeslőn bólingatva körbesétálni úgyszólván bárhol. És persze avatni.
Legkedvesebb emlékem abból az időből: egy közkifolyót – értsd: utcai nyomós kutat – adtak át egy vezetéképítés csúcspontjaként. Aki látott ilyet, tudja, hogy a csövén elöl volt egy göb, ami megtartotta a vödröt, ne csússzék le róla. Nos, ezt kötötték tövénél körbe nemzetiszín szalaggal. Nem mondom meg, hogy egy felpántlikázott mire emlékeztetett...
Szem nem maradt szárazon, amint az avató első titkár ünnepélyesen körbekoccintott a friss vízzel. (Amit száz méterről egy lajtoskocsiból pumpálták a csőbe, mert ez volt a kor Várkert Bazárja.)
Nos, ezen idők újra itt vannak velünk. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy mennyi ilyen látogatás, megtekintés, avatás zúdul mostanában az állami médiából.
De ez mégiscsak más, mint régen. Akkoriban a fővendég elvágta a szalagot, oszt’ jónapot. Újabban viszont egyre többen virítanak egyre hosszabb szalag mögött. Majd belepistulnak a önnön fontosságukba.
Most Székesfehérváron döntöttek csúcsot: egy kormányablak avatásán nem kevesebb, mint hat önelégült potentát szorongott egymás mellett, ollóval a kézben.
Kíváncsi vagyok, vajon a kollektív kitüntetések korszaka mikor tér vissza.
