Politika, bizony politika!

Megyek a piacra. A csarnok kapujában idős hölgy aláírást gyűjt, „az ország védelmére”, értsd a menekültek ellen s a kormánypárt szolgálatára. Fidesz-sárga sálat visel, ugyanilyen szatyor a kezében. Tovább haladok, intézem dolgaimat. Hanem visszafelé jövet elcsípek egy szót, amellyel egy potenciális aláírót agitál: ez nem politika…

Amiképp gyakorta hallani: a sport, a határon túli magyarok ügye, az oktatás vagy az egészségügy nem politikai, ne is legyen politikai kérdés. Érdekes, hogyan alakulhatott ez ki. Hogy a politika alatt magyar ember nagyjából azt érti, amikor politikusok gúnyos hangon, olykor minősíthetetlen stílusban bírálják egymást. Elképesztő leszűkítése ez a politika fogalmának. Talán mert az általuk képviselt ügy tisztaságát féltik a politika mocskától? Vagy csupán, mert nincsenek tisztában a politika szó valódi jelentésével? A politika eredetileg: a polisz ügyeinek intézése. Magyarán: a politika közügyek intézése. Politika az, amikor megvitatunk döntésre váró kérdéseket, majd meghozzuk a döntést. Ha a szót nem közkeletű magyarországi, hanem eredeti értelmében nézzük, politikai döntés az olimpia vagy a stadionok ügye, a közoktatás jelenének, jövőjének alakítása, és bizony politika akár egy kórházi vagy nevelőtestületi értekezlet döntéshozatali mechanizmusa is. Abban, hogy a politika leszűkítő értelmezése kialakult, annak alacsony színvonala és a magyar társadalom demokratikus tapasztalatlansága mellett, néhány vezető politikus nyilatkozatai is szerepet játszottak. Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és, mindenek felett Orbán Viktor gyakran játszott el a „politika feletti politikus” szerepével, megerősítve a politika felett álló politizálás lehetségességének illúzióját.

A jó ügyért folyó politizálás politikamentességének naivitására mi sem jellemző jobban, mint azok a tüntetések, ahol a szervezők tiltakoznak politikusok szereplése ellen. Vajon visszahelyezhető-e „jogaiba”, eredeti jelentésébe a politika fogalma valaha is? És vajon ez a hölgy, aki „ez nem politika” fedőnévvel gyűjt aláírásokat egy politikai pártpolitikai kezdeményezése mellett, hazudik, vagy csak jóhiszeműen téved? Tudja, hogy ő most egy manipulációs gépezet, egy nagyon is pártpolitikai érdekű propaganda hadjárat kis fogaskereke? És egyáltalán. Akik őszinte jó szándékkal tiltakoznak például az „iskolai politizálás” ellen, tudják vajon, hogy csupán a napi politikai propaganda, a politikai agitáció és gyűlöletkeltés ellen akarnának voltaképp tiltakozni? Mert miért is lenne baj, ha a földrajztanár mondjuk elmagyarázza diákjainak az ukrajnai válság lényegét? Egyházfőink, amikor a mélyen humanista, igazi keresztény, és (merjük már kimondani!) baloldali Ferenc pápával szemben Orbán Viktor mellé állnak, tudják-e, mit tesznek? Tudják-e vajon, hogy a pápa és a felebaráti szeretet, a bajba jutottak melletti segítségnyújtás ősi parancsa helyett a trón és oltár majdnem ilyen ősi szövetsége jegyében politizálnak? Azt pedig aligha tudják, hogy cselekedetük pszichés mozgatórúgói között nyilván ott van a Kádár-rendszer iránti lojalitásuk miatti kompenzálás,akár csak az Orbánék általi megvásároltság?

A liberálisok hajlamosak mindenkit agymosott hülyének nézni, aki nem ért velük egyet – állítja egykori tanítványom, történetesen levelezőn érettségizett kántor. Nem hiszem, hogy az agymosás jó kifejezés volna, az emberek agya nem mosható ki. De mindannyian manipulálhatóak vagyunk, nyilván e sorok írója is. És a velünk ellentétes nézeteket vallók valóban nem hülyék, csak épp egészen más politikai koordináta-rendszerben gondolkoznak.

Intelligencia és erkölcs nyújthat valamelyes védelmet a manipuláció ellen, de immúnisnak senki sem mondható. Csak hát, amikor a média kilencven százaléka a jobboldal és szélsőjobboldal kezében van, a személyiségromboló, szélsőséges manipulálhatóság a semleges vagy a jobboldali közönséget fenyegeti inkább. S ha az egyházfők árulásához a baloldal nagyobb részének gyávasága társul, kevés esélye van a sikerre – na nem az igazságnak, nem gondolhatja senki, hogy annak ő vagy a pártja egyedül a birtokában van –, de a legalább az igazság keresésének.

Azt hinné az ember, menekültkérdésről már mindent elmondtak, amit el lehetett, a tudományos tanulmánytól az igényes publicisztikán át a napi propagandáig. Úgy tűnik, tudatlanságunkon ez mit sem változtat. Ha egymillió menekültet fogadna be Európa, ez az Unió népességének két ezrelékét jelentené. Ha négymilliót – akkor az iszlám hitűek aránya a jelenlegi négy százalékról ötre nőne. Vannak, persze hogy vannak, biztonsági és kulturális kockázatok, és lesznek, bizony lesznek gazdasági és kulturális előnyök is a mostani menekültválságból.

Kicsit olyan ez az egész, mint az aszály. Nincs értelme az aszály ellen tüntetést szervezni, de nagyon is értelme van öntözőrendszerek kiépítésének. A manipulált átlag-magyar, akinek meglévő idegengyűlöletét és szorongásait, félelmeit alantas módszerességgel erősíti egy aljas kormánypropaganda, csak fokozati különbséget mutat a hisztéria állapotában lévő Európától. De ez a fokozati különbség milyen fontos, jelentős lehet! Akár civilizációs különbségnek is mondható.

Szerző
Ujlaky István tanár

Párizs bárkája

Az eszmélet ingadozott még a fájdalom és az ébredés között, amikor Párizs központjában fölbukkant egy hatalmas fölírás, két és fél méter magasságban, 12 méter szélességben. Latin szöveg. „Fluctaut nec mergitur”, hányódik, de nem süllyed el. Latin szöveg, de a párizsiak franciásan ejtik, mindig így is ejtették, flüktüat nek merzsitür. Büszkék rá. Hogyne volnának azok, a főváros klasszikus jelmondata. Hivatalosan is az, ott a címerében, amely bárkát ábrázol, Párizs imbolygó hajóját a Szajna hullámain.

Vizesek találták ki a jelszót, még a XVI. században, Haussmann báró, a nemzetközileg is jól ismert bulvár névadója, Seine megye hajdani prefektusa 1853 novemberében aláírt rendeletében szentesítette. Ott áll bevésve az előkelő Köztársasági Gárda sisakján, és ott van behímezve a főváros tűzoltóinak uniformisán. Hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy törhetett Párizsra életében bármi vész, ez a metropolis elpusztíthatatlan. Mint minden históriai jelkép, nem használatos a mindennapokban, de vész idején mondhatni önmagától támad föl. Így volt a náci megszállás idején, és nem véletlen, hogy éppen e napokban, a förtelmes és kegyetlen vérfürdő után festették föl ismeretlenek a közútra. Az egyik rajzoló kommentárt is fűzött hozzá, nyersebb, mondhatni szókimondóbb megfogalmazással a maga módján, „köpünk a halálra”. Félreérthetetlen üzenet a vad gyilkosoknak. Ezt jelképezte már vasárnap is, amidőn a megdöbbenés és a gyász órái után ismét megteltek a nagy bulvárokon a kis kávézók teraszai, a városlakók, mintegy megerősítették, mi vagyunk az erősebbek, meghátrálni nem fogunk semmiféle terror előtt.

A francia sajtó, amely amúgy egyszerű hétköznapokon is terjedelmes, nem fukarkodik az információkkal, most kétszeres-háromszoros vastagságban küldte utcára az újságjait. És nem ragaszkodik a megrögzött szokásokhoz se. A Le Monde délutáni napilap, megjelenési idejében, amolyan „bulvár”, de a tartalmában egyáltalán nem az. A célja, hogy a kora reggeli hírdömping után legfrissebben tájékoztasson, hogy ami újdonság, beleférjen még. A korábbi esztendőkben az újságnak eddig egyetlen női főszerkesztője volt, Sylvie Kauffmann, akivel családi barátságba kerültünk. Közrejátszott ebben a véletlen is, meg a jószerencse. A redakció budapesti tudósítónak nevezte ki őt, így a kádári esztendőkben egyik „hírforrása” lettem. Azóta Sylvie a rangos lap vezető publicistája lett, a gazdagabb hétvégi szám fő kommentátora, minden szombaton övé a tartalmas nemzetközi hírmagyarázat. A legutóbbi szombaton azonban föltűnően elmaradt, nyilván Párizs rendkívüli viszonyai okán. Kivételesen hétfőn pótolta. Mint Közép-Európa jó ismerője finoman, megnevezés nélkül, üzent, nekünk magyaroknak is. Illetve a kormányzati tényezőknek. Arra figyelmeztetett, hogy e zord időkben a kontinensnek csupán egyetlen követendő útja lehet, az összehangolt közös föllépés. Minden nemzeti hivalkodás, a különcködés, az önzés csakis öngyilkosság lehet. Szó szerint ezt a kifejezést alkalmazta, fölösleges tovább cifrázni. Csak megérteni kellene. Ha van hozzá figyelő fül.

Szerző

Félelem vagy szolidaritás?

A világ lassan kezdi feldolgozni a sokkot. A párizsi képsorok traumáját, a síró, jajgató emberek látványát, vagy annak a szörnyű gondolatát, hogy Európa egyik ékkövében, a demokrácia a szabadság jelképének tekintett metropoliszban csaptak le a terroristák.

A sokk kezd elmúlni, de itt, Európában, különösen annak nyugati felében, már nem lehet ugyanolyan az élet, mint volt. A 2001. szeptember 11-i merényletek, majd a 2004-es londoni és a 2005-ös spanyolországi merényletek is alapjaiban rázták meg törékeny kontinensünket, a pénteki terror mégis új minőséget képvisel: öngyilkos merénylők robbantottak, tegnap pedig – soha ilyen sem volt még Franciaországban – egy nő repítette magát a levegőbe.

A fanatikusok szándékosan választottak olyan célpontokat, ahol tömegek zsúfolódtak össze. Ami akár hetekkel, hónapokkal, vagy évekkel korábban oly természetesnek tűnt, ma már nem az. Kedden Hannoverben az utolsó pillanatban döntöttek amellett, hogy mégsem rendezik meg a Németország-Hollandia találkozót, előzőleg pedig a Belgium-Spanyolország barátságos mérkőzés halaszását döntötték el az illetékesek. Számos koncertet is lefújtak a terrorfenyegetés miatt. Mindenki fél, minden apró, gyanús mozzanat után készülő terrortámadást szimatol.

Párizs után tényleg mindig félnünk kell, ha koncertre megyünk, vagy merénylettől kell tartanunk, ha a világ legjobb focistáit a helyszínről karjuk megnézni? Ha ez hosszabb távon valóban így marad, akkor elmondhatjuk, nemcsak azon iszlám fanatikusok agymosását koronázta siker, akik Nyugat-Európában nőttek fel, majd Szíriából visszatérve Allah nevében öldököltek ártatlan embereket, hanem a mi gondolkodásunkat is átalakították.

Ha ez így lesz, akkor elmondhatjuk: a terroristák győztek. Elérték azt, amit akartak, s a kontinensen élők soha többé nem érezhetik biztonságban magukat.

Az a szolidaritás, ami most nemcsak Franciaországot, hanem Európa nyugati felét is jellemzi, az a megható pillanat, ahogy a Wembley-ben az angol szurkolók együtt énekelték a franciákkal a Marseillaise-t, az angol-francia barátságos meccs előtt, illetve közösen emlékeztek a párizsi halottakra a gyászszünet során, nos, pontosan ez az összetartás az, ami a terroristák ellen a leghatékonyabb fegyver. Európának, amely ezer sebből vérzik az állandó viták, illetve a menekültválság kezelésével kapcsolatos különböző álláspontok miatt, most egységet kell mutatnia.

S nekünk itt, a kontinens e keleti részében is fel kell nőnünk a feladathoz. Nekünk is arra kellene koncentrálni, ami összeköt, s nem arra, ami szétválaszt. Legalább egy időre félre kell tenni Európa állandó bírálatát, mert ha ezt ezekben a drámai napokban sem vagyunk képesek megtenni, magunkat rekesztjük ki az Unióból.

Szerző
Rónay Tamás