Nem az a baj, hogy két és fél kemény óra hosszáig húzza Frances Lawrence rendező a népszerű filmtrilógiától vett sötét hangulatú búcsút, hanem az, hogy a két és fél óra játékidőben alig van egy órányira érdemes történés. A többi valójában technikai trükkök nagyszabású mutogatása, ami egy idő után akkor is veszít érdekességéből, ha az Imex hatásfokozó formátumában bámulja az ember. Az éhezők viadala – A kiválasztott II. rész címmel látható búcsúdarab így az egész sorozat leggyengébb láncszeme lett. Csalódás.
Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a sorozat attól volt érdekes, hogy a regény filmadaptációjában Lawrence-nek sikerült képileg is, tartalmában is Orwell totalitárius világát megidéznie. Az eddigi részekben töményen átélhetően volt jelen a fenyegetettség, a félelem, a kiszolgáltatottság, amiben a képzeletbeli Panem birodalom szürke masszává gyúrt tömegeit a totalitárius hatalomra törő Snow elnök teljesen az uralma alá gyűrte. Snow szerepében Donald Sutherland most is a nyájasan mosolygó tömeggyilkost adja, de a történet nem tesz mögé olyan történetet – azaz hatalmat, vagy megszállottságot -, hogy a félelmetessége ugyanúgy süvítsen a vászonról, ahogy tette korábban. A film hátborzongatóan időtlen világa ezúttal úgy oldódik fel puszta látványossággá a szokványos hollywoodi sci-ci akciófilmek hatásvadász mutatványai között, hogy a szem ugyan töltekezik, de az agy üres marad. És a lélek is. Az idegek pedig kevéssé feszülnek.
A korábbi részekben ugyanis, bármilyen meghökkentő volt is látni anno, olyan emberi emóciók kaptak helyet a fiatal főhősök történetében, amiktől emberi léptéket kaptak a sci-fire (vagy fantasyra?) hangolt események. Korábban volt mit érzékeltetnie például a kiemelkedően tehetséges Jennifer Lawrence-nek az ellenállók vezéralakjává felnövekedett Katniss szerepében. Azért is feltűnő, milyen egysíkúan komor képpel játssza végig ez az elragadóan meleg lelkű fiatal színésznő ezt a befejező részt. Mintha az a rossz közhely válna valóra, hogy egy hírneves mozgalmár, a lázadó ellenállók kikiáltott vezére már csak önmaga fontosságának halál komoly tudatában lépdelhet át a film veszélyzónáin, mindvégig a képzeletbeli piedesztálon maradva.
Katniss, a kedves kis Poszáta immár csak félelmetesnek és megállíthatatlannak akar látszani, és valljuk be, ez a megközelítés jóval egyoldalúbb, mintha a régebbi hús-vér harcos bátorságát látnánk benne viszont most is. Egy bátor vezér mindig unalmasabb a filmvásznon, mint aki az idealizált kép mögött van: a félelmet újra és újra legyűrő ember. A szürke, roncsolt ipari táj, a rideg környezet helyébe most a romba dőlt város kihalt tájai lépnek. A lázadók természetesen ezer veszélyen át, de végül sikeresen rohamozzák meg Snow elnök rezidenciáját, s a film a roham során kihasználja a komputeranimáció számos trükkös lehetőségét. Egy csomó látványosságot láttunk már korábbi nagyszabású kalandfilmben is, a mindent elöntő fekete olajtenger viszont új néznivalónak – és persze veszélyforrásnak – bizonyul, ám a földalatti sötét járatban támadó mutánsok serege olyan látványos, mint az akciófilmekben szokás.
Orwell víziója tehát, ami megemelte ezt a sorozatot, a búcsúfilmben átcsúszik teljesen köznapi akciózásba. A látványos veszélyek mutogatásával szemben a hatalmi téboly veszélyére, azaz a felmutatására nem sok energiát fektet a Lawrence rendező. Nagyobb lenne a tét a történetben, ha az egyik totális hatalom hanyatlásával párhuzamosan láthatóvá lenne, hogy növekszik a szemben álló félben a hatalom vágya a totális uralomra. Julianne Moore, a felkelők elnöke ráadásul tudná is érzékeltetni, hogyan is fejlődik ki egy új totalitárius hatalom utáni vágy. De csak pár szót ejt róla a film, megmondja, nem pedig mutatja. Mutatni inkább az akciók látványosságát hajlandó a film.
Meseszerű és szimpla érdekesség az a konfliktus is, amit Katniss és szerelmes viadaltársa, Peeta (Josh Hutscherson) kapcsolatára ró ki a történet. Minden marad a felszínen, ami ugyan olyan, mintha történne valami, de semmi olyasmi nem történik mégsem, ami mélyebben érintené a nézőt a puszta látványnál. Az akciófordulatok úgy felszaporodnak, hogy kiürül a meséből az emberi tartalom, amitől más lenne ez a film, mint a szokvány akciók. És amitől érdekesek voltak a korábbi részek.
Nincs mit csodálkozni, hogy a puszta látványosságként előadott leszámolási nagyjelenetben nem robban a nagynak szánt dráma, amikor Katniss végül mégis beváltja ígéretét, végez a diktátorral. Másként, mint ígérte, de ennek nincs következménye, ha csak a mindent rózsaszínbe burkoló happy endet nem vesszük annak. Azon meg eltűnődhetünk, hogy a két és fél órába igazán beleférhetett volna, hogy ha már ott van a kamerák előtt Philip Seymour Hoffmann, meg Woody Harrelson, a nekik adott pár jelentéktelen mondatnál tartalmasabb szerepet, eljátszani érdemes karaktert bízzon rájuk a film.
(Az éhezők viadala – A kiválasztott II. rész **)
