Miközben a miniszterelnök a hét elején fűt-fát ígért a fejlődő Szombathelynek, az ünnepélyes alkalomból egyebek között amúgy mellesleg megjegyezte, hogy az általa nagyra tartott városnak fejlett ipara volt, mielőtt az amerikaiak le nem bombázták. Bővebb adalékokkal azonban nem szolgált a felidézett eseményről - mintegy elvárva hallgatóságától az egykori pusztító légitámadás idejének és okainak ismeretét -, a maga részéről beérte annak a történelmi ténynek a puszta közlésével, hogy az amerikaiak lerombolták a szombathelyi gyárakat. De ha már ezt most, ki tudja miért, egyáltalán megemlítette, akkor a felnövekedett generációk, és a rend kedvéért, talán érdemes lett volna legalább utalást tennie arra, hogy a szövetségesek légiereje a hetven évvel ezelőtti világháborúban a németek oldalán harcoló Magyarország hadiiparát igyekezett megsemmisíteni. Hiszen ma, amikor az Egyesült Államokkal az Orbán-kormánynak tudvalevően olyannyira feszült a viszonya, hogy magas közjogi méltóságok időnként heveny retorikai kirohanásokat intéznek „az amerikaiak” ellen, akkor egy olyan odavetett - mondhatni motiválatlan - mellékmondat, mint amilyen a dunántúli városban ezúttal elhangzott, könnyen félreérthető. Mintha a miniszterelnök visszamenőleges szemrehányással illette volna az USA világháborús szerepvállalását – mert a legkevésbé sem valószerű, hogy az „amerikai pusztításra” utaló tömör kiszólás csak a véletlen műve lett volna.
Miként az sem csupán meggondolatlanságra vall, ahogyan ugyancsak Szombathelyen, a norvég csapatot legyőző magyar válogatott „hőseit” méltatta. Az ő teljesítményük, vagyis az, hogy kijutottak a jövő évi Európa Bajnokságra, Orbán szerint voltaképp nem is a futballról, hanem az „igazságérzetről” szól. Arról, hogy noha Magyarország valaha nagy futballnemzet volt, de aztán kisodródott, és lenézett helyzetbe került: senkik voltunk. Most azonban végre bebizonyítottuk: „mi is vagyunk valakik”.
Ezek az átélten lelkesült mondatok a legkevésbé sem meglepőek a közismerten focimániás miniszterelnök szájából – és most ne firtassuk, hogy igazában mekkora is volt ez a norvégokkal szemben elért győzelem. Fogadjuk el, hogy az adott körülmények között, a maga helyén és idejében nagyszerű, jelentős sportteljesítménynek számít. Ám mégoly elfogultan is több mint aránytévesztés arról beszélni, hogy bármi köze volna a nemzet „igazságérzetéhez”. Ne feledjük, amikor a magyar futballt az ötvenes években méltán ünnepelték, akkor az ugyanolyan igazságos volt – mert az eredmények igazolták -, mint a későbbi idők játékáról alkotott lesújtó vélemények. A nemzet azonban sohasem a futballban nyújtott teljesítménye alapján minősíttetett. Szerencsére a foci nem minden.
Mint tudjuk, a Rákosi-éra alatt nem volt éppen fényes az ország reputációja, de bármennyire is gyalázatos volt az a politikai rendszer, azért még nem lettünk senkik a világ szemében. Jóllehet, azért sem értékelődtünk fel, mert az Aranycsapat végigverte ellenfeleit. Hogy egy ország, egy nép megbecsülése attól függ, miként focizik, még akkor is igencsak infantilis elképzelés, ha netán sokaktól nem idegen. Semmi meglepő nincs abban, hogy a rendszerváltó Magyarország nemzetközi renoméját az enyhén szólva gyengélkedő magyar futball egyáltalán nem rendítette meg. Attól még bízvást jó hírünk lehetett a világban, hogy pocsékul fociztunk – és amikor aztán veszítettünk a világ megbecsüléséből, azt sem annak „köszönhettük”, hogy már nem számítottunk futballnemzetnek. Orbán súlyos tévhitben él, ha azt gondolja, hogy az ő legfőbb szívügye - amit persze egyszersmind a politikai propaganda eszközének is tekint - bármely ország számára meghatározó értékmérő lehet akár bel-, akár külföldön.
Ha csakugyan valakik akarunk lenni a mai fejlett világban - tegyük fel, mindenekelőtt Európában, az unió tagjaiként, aztán a transzatlanti kapcsolatokban -, akkor mást és bizony sokkal többet kellene elérnünk, mint azt, hogy újra futballhatalom legyünk. Olyan eredményeket kellene megóvnunk, amelyeket épp az utóbbi években herdáltunk el, adtunk fel, tagadtunk meg. Első renden az alkotmányos jogállamot, a közintézmények függetlenségét, a hatalmi ágak szétválasztását. Aztán a szerződéses kötelezettségek tiszteletben tartását. A kormányzat szavahihetőségét. A nagy társadalmi ellátórendszerek kielégítő működtetését. A mindennapok szociális és jogbiztonságát.
És nem utolsó sorban fel kellene számolnunk a politikai hitbizományokat, meg az intézményesített korrupciót. Ha mindezeknek a követelményeknek a magyar állam ma megfelelne, egyebek között nem kerülhetett volna sor például a paksi atomreaktor-bővítésére a Rosszatommal kötött, átláthatatlan beruházási szerződésre. A magyar kormány nem került volna Brüsszel kötelezettségszegési eljárása alá, és nem kényszerülne most képtelen hivatkozásokkal elfedni azt az egyszerű tényt, hogy megannyi figyelmeztetés ellenére elszántan megszegte az uniós közbeszerzési és versenyjogi normákat. Ha valakik akarnánk lenni – pontosabban: ha Orbán és társai valakik akarnának lenni, úgy kellene politizálniuk, viselkedniük, beszélniük, ahogyan a valóban „valakiktől” elvárható. Hitelt érdemlően.
Csakhogy ez a hajó jóideje elment; az Orbán-rendszer már nem képes a lényegi korrekcióra. És bár a magyar futball sokat javulhat még, a rezsim megítélése attól jottányit sem változik.
