A babonás szerzőnek, a világhíressé lett Kálmán Imrének mákja volt, mert eredetileg 13-án, ráadásul pénteken lett volna a premier. Unszolta is a direktort, hogy halasszák el, mert ez nem hoz szerencsét. De a derék igazgató hajthatatlan volt, hiszen már eladta a jegyeket, bolond lett volna magának kárt csinálni. De aztán berekedt Jozef König az egyik főszereplő, így négy nappal később került a halhatatlanná lett mű először a publikum elé.
Bármennyire is hungaricum lett az operett, és hű de magyar műfaj, a témát Kálmánnak szállító Leo Stein és Béla Jenbach bizony a szövegkönyvet németül írták meg röpke három hét alatt a mesternek, aki hozzá is fogott a munkához. Közbe szólt a I. világháború. Azt nyilatkozta, hogy nem tud zenét szerezni, amikor a fronton egymást ölik az emberek. Kihagyott egy évet. De aztán Lehár Ferenc unszolására csak folytatta a munkát. A magyarországi premiert 2016. november 3-án tartották, Gábor Andor fordításában. De a legtöbben nálunk még mindig azt a verziót ismerik, aminek Békeffy István és Kellér Dezső dolgozta át a szövegkönyvét, hogy az akkor már 61 éves Honthy Hanna számára jócskán megnöveljék Cecília szerepét, ahogy Feleki Kamill részére is abszolút meghosszabbították Miska főpincér színpadi jelenlétét. Ennek a variációnk a debütálása az Operettszínházban 1954-ben volt, és vagy 1600-szor ment a produkció, amiből a tévéfelvétel 1966-ban készült, és számtalanszor ismételték, ezért a legtöbbek emlékezetében ez rögzült.
Nemes gesztus a Budapesti Operettszínház részéről, hogy éppen a 100 éves évforduló napján rendezett ünnepi gálaestet. Volt piros szőnyeg a bevonuláshoz, és, ha már hungaricum lett az operett, akkor ugye a kormányon lévők is kellően magukénak érzik, így aztán jelen volt a miniszterelnök, a helyettese, eljöttek miniszterek, államtitkárok. És tiszteletét tette, akinek amúgy ez szokása is, Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne. Kerényi Miklós Gábor pedig profi gálát rendezett. Megemelte a zenekari árkot, hogy a muzsikusokat is jól lássuk, ezzel is hangsúlyozva a zene kiemelt fontosságát. És egyszerre vonult be 3 karmester is, három különböző korosztály, más-más habitus, a rangidős Makláry László, Bolba Tamás és Balassa Krisztián, hogy felváltva, majd az est végén, egyszerre vezényeljenek.
És persze következett a sztárparádé, slágerparádéval ötvözve. Jöttek az ismert dalok sorban, rögtön az elején Fischl Mónika, Frankó Tünde és Szentpétervárról érkezve Oksana Krupnova érzékeltették, hogy a Csárdáskirálynőben bőven van mit énekelni, és nem csupán magasságok vannak benne, hanem emberi mélységek is. Az operett amúgy is a nagy, szélsőséges érzelmek műfaja. A fékezhetetlen, akár az érzelmesség határán lévő, vagy éppen pusztító szenvedélyeké. Az olykor gyermetegségbe hajló infantilizmusé. Néha az idétlenségé. Nem véletlenül beszélt a jeles szerző, Gombowicz, akinek magának is van egy Operett című abszurd darabja, az operett monumentális idiotizmusáról. Adott egy hatalmas, szinte operai forma, szimfonikus zenekarral, pompázatos díszletekkel, jelmezekkel, énekkarral, balettkarral, és mindez olykor piszlicsáré történettel, bugyuta szövegekkel társul, ami lényegében maga az abszurditás. Többek szerint a magyar színház egyetlen igazán erőteljes, nem realista hagyománya. Szinetár Miklós, aki azt a bizonyos 1954-ben bemutatott, híres Csárdáskirálynőt 22 évesen nagyvadakkal rendezte, nem véletlenül idézte a gálaesten Illyés Gyulát. Ő az előadást látva azt mondta, a sematikus szocialista realizmus tombolása idején, hogy végre valami szürreális!
Az biztos, hogy a jó operett előadás, sok tekintetben a földtől elrugaszkodott, irreális, miközben nagyon is kell tartalmaznia drámai magot, pimasz ki- és beszólásaival pedig reflektálnia kell a mára. Az operett a színházi eszköztár kincsestára. Ezekből láttunk ízelítőt a gálán. Dolhai Attila például a musicales múltját tudatosan maga mögött hagyva, vitathatatlanul remek, sármos, bonvivánná vált. Nyári Zoltán már eleve az is volt, de ő az opera műfajához átigazolva, meg egy konfliktus miatt, hosszú-hosszú ideje nem lépett fel az Operettszínházban. Most neki volt a legnagyobb, dübörgő tapsos, bravó kiáltásokkal tarkított sikere, olyan szenvedélyességgel, markáns férfiassággal, meglehetősen jó kiállással énekelt. Kerényi Miklós Máté és Dancs Annamari kiváló táncoskomikusként és szubrettként, már az életben is jegyes pár. Az meg persze abszolút siker, hogy Lehoczky Zsuzsa és Bodrogi Gyula, akik nem szoktak együtt játszani, a rendkívüli alkalomból idős párként jelenik meg a deszkákon. Az szintúgy, hogy társulat messzeségben vendégszereplő tagjai videó üzenetben mókáznak. Egyébként a túl sokat felolvasó, de egymással üdítően csipkelődő műsorvezetők, Peller Anna és Homonnai Zsolt, felsorolták, hogy az elmúlt időszakban hány operettes színpadi szerelmespárból lett később az életben is pár. Olykor összemosódik a színpad és a valóság.
Mohácsi János például, amikor 1993-ban a Csárdáskirálynőt Kaposváron színpadra állította, igencsak figyelembe vette, hogy a darab a háború idején keletkezett. Vad indulatok, agresszió tobzódott a deszkákon, meg egyik jókora díszletként hadihajó volt látható. Ami miután beszálltak a szereplők, elsüllyedt, jelezve, hogy milyen irányba tart a világ. Amikor a tévé leadta ennek az izgalmasan eredeti előadásnak a felvételét, jó nagy botrány kerekedett, sokan méltatlankodtak, hogy megszentségtelenítették a mi Csárdáskirálynőnket. Szinetár egyébként, annak idején, nyilatkozatban is védte, neki meglehetősen tetszett. Ahogy a klasszikusokba, a Csárdáskirálynőbe is sok mindent bele lehet látni, Alföldi Róbert, amikor a Szegeden, szabadtéren rendezte, még egy medencét is építtetett, bizonyos tekintetben a mulatozós, léhán eltékozolt élet jelképeként. A Bóbita Bábszínház pedig valaha Csámpáskirálynő címmel adta a mű paródiáját.
Most Molnár Piroska mint Cecília egy dal erejéig felidézte a kaposvári produkciót, és ezúttal is érződött, hogy milyen markánsan, gunyorosan, frivol élvezettel játszotta a szerepet. A jubileumot ünneplő este legszebb része az volt, amikor az addig az első sorban ülő, egykor a Csárdáskirálynőben fellépő színészeket felhívták a színpadra. Ők és valamennyi szereplő együtt énekelték Kálmán Imre Művészhimnuszát. Boldog, elérzékenyült arcokat lehetett, látni, öröm keveredett áhítattal. Mindenki odaadással énekelte a manapság különösen ütős szöveget, „Művész, ha gyötör a szegénység, ha elhagy a reménység, ne add el a lelkedet!”
Humorral teli, de ugyanakkor emelkedetten szép este volt.
