Magyarországon a sport takaró a hatalom oltárán, a sportolók pedig biodíszletek a hatalom színpadán. Feladatuk nem több és nem kevesebb annál, mintsem eltakarni ennek a rendszernek az embertelenségét, gátlástalanságát. Bizonyítani, hogy a szemétdomb tetején kukorékoló "kiskakas" nem önmagának kapirgál, hanem a köznek.
A "cáratyuska" jót akar
Feltehetően tudta ezt a kétszeres öttusa olimpiai bajnok, ügyvéd is, aki évek óta bíróságokra jár, hogy bebizonyítsa, a Magyar Olimpiai Bizottság működése jogellenes, amikor kijelentette, nem a kormány ellen harcol, hiszen az a sport igazi mecénása. Tudnia kellett, hogy a hatalom arcába vágja kesztyűjét, amikor kétségbe vonja egyik kedvence tevékenységének törvényességét. A "MOB jelenség" nem jöhetett volna létre, ha országunk jogállamként működne. Miért védi a miniszterelnököt? Ki tudja! Talán a régi reflexek működnek. "A cáratyuska jót akar, de nem lehet ott mindenhol. Csak a beosztottak rosszak." Az sem lehetetlen, hogy elhiszi korunk új mítoszát: aki stadiont épít, az a jövőt építi.
Miután a hatalom tudja, hogy a sport sokakat érdekel, mindig keres és mindig talál olyan sportolókat, akik az elért eredmények alapján méltán kiérdemelt társadalmi megbecsülést politikai karrier befutására hasznosítják. Miután a sport egyben jó üzlet is, a politikusok előszeretettel keresnek és kapnak sportvezetői állásokat. Jó dolog a sportsikerek fényében sütkérezni. Ezért a politikusok nagyon szeretnek sikeres sportolókkal mutatkozni, sikeres sportolókkal a hátuk mögött megjelenni a különböző rendezvényeken. Láttunk már választási nagygyűlésen ökölvívó olimpiai bajnokot, meghatottságtól zokogó úszó olimpiai bajnoknőt. Azon lehetne vitatkozni, mennyire kötődik egy-egy sportsiker valamelyik párthoz, hiszen egy-egy sportkarrier nem egy-egy kormányzati ciklushoz kötődik. Lehetne, de minek? Ha egy sportnagyság nem érti, hogy a politikus tartozik hálával neki, ha leereszkedhet hozzá, akkor lépjen fel díszletként, megkockáztatva, hogy elveszti az ország egyik felének a szeretetét.
Közpénz? Nem közpénz?
Jó lenne, ha minden sportoló - egészen pontosan: mindenki -, aki itt fizet adót, tudná, hogy az államnak, benne a kormánynak nincs pénze. A közpénz, amit az állam elkölt, az adófizetők által "összedobott" pénz. Ezért annak legcélszerűbb, leghasznosabb, mindenki által nyomon követhetően történő felhasználása az állam elsődleges kötelessége. Ha az állam nem így költi el a rábízott pénzt, akkor elherdálja azt, s ezért felelősséggel tartozik. A Jó Állam - ahogy a hatalom becézi önmagát - kormánya és annak miniszterelnöke uralkodásuk legfontosabb, mondhatni egyetlen céljának azt tekintik, hogy a lehető legfurfangosabb módon, lenyúljanak, lesöpörjenek minden mozdítható krajcárt, s úgy osszák szét, hogy csak saját zsebükbe, és azoknak jusson, akik közel vannak a tűzhöz. Ennek irodalma van. Elég csak utalni Ferenczi Krisztinának az Orbán család és baráti körének viselt dolgairól szóló írásaira.
A leírtakat semmi sem támasztja alá jobban, mint a labdarúgó válogatott kijutása az Eb-re. A miniszterelnök, aki szerint a közösbe be nem fizetett, hanem jól felfogott érdekből a politikusok által vezetett klubokba irányított adó az nem közpénz, aki úgy osztogatja a milliárdokat stadionépítésére, mintha a fizetését költené, saját sikerének fogja fel a csapat teljesítményét. Az MLSZ elnöke meg is erősítette őt ebben a tévhitben, amikor sietett kijelenteni az eredmény értékelésekor: a miniszterelnök tette a legtöbbet ezért a sikerért. Csak remélni lehet, hogy ez a kijelentése nem a sikerkovácsok díjazására szolgáló összeg érdem szerinti elosztásában játszik majd szerepet. Az elnök által tolmácsolt "vicces", de nem humoros miniszterelnöki nyilatkozathoz csak annyit: nem kevesen vannak ebben az országban, akik e "katasztrófa" ellenére szeretnének norvégként ébredni.
Ép testben ép lélek
Valóban fontos, hogy egy nemzet "fiai" egészségesek legyenek. Ez a kérdés azonban nem szűkíthető le arra, hogy néhány, a hatalom által fontosnak tartott sportág, egyesület, sportoló kiemelt támogatást kapjon. Akkor egészséges egy nemzet, ha tagjai jól érzik magukat a bőrükben. Erre akkor van a legnagyobb esély, ha adottak a feltételek ahhoz, hogy minél többen elnyerjék lelki nyugalmukat és megszerezzék a jó fizikai közérzetet. Ma egyik feltétel sem adott, ki lehet ma nyugodt hazánkban? A hatalom tagjai biztosan nem lehetnek nyugodtak, hiszen tudniuk kell, hogy amit ma tesznek, azért előbb-utóbb bíróság előtt kell felelniük. Akik nem tagjai a hatalomnak, azok sem lehetnek nyugodtak, mivel ma még messzinek tűnik az az idő, amikor bíróság elé kell állnia majd mindenkinek, akik visszaéltek hatalmukkal.
Nem lelhetnek lelki nyugalmat az éhezők, a szegénységben élők, azok akik nem tudnak tisztességesen gondoskodni önmagukról, családjukról. Nem lelhetnek lelki nyugalmat a kiszolgáltatottak, a bizonytalanságban élők, akinek félniük kell, hogy elveszítik munkahelyüket, földjüket, dohányboltjukat, befektetéseiket, nyugdíjukat. A kormány a félelemre, a kiszolgáltatottságra építi hatalmát. Mindig harcol valaki ellen, mindig megjelöli a közellenséget. Mindig gondoskodik arról, hogy az emberek tudják, kinek, minek köszönhetik gondjaikat, bajaikat.
A jó fizikai közérzetért semmit sem tett a hatalom. Hol vannak már a grundok, ahol egész nap pattogott a labda? Hol vannak már a gyári, az egyetemi és főiskolai egyesületek? Többségük megszűnt. Pályák helyén áruházak emelkednek. Hol vannak az iskolai bajnokságok, a diáksport egyesületek? Csak azok sportolhatnak, akik megfizetik! A tömegsportra nem jutnak adóforintok, költségvetési támogatások. Az iskolai testnevelésért sokat tett a hatalom, elrendelte, hogy minden nap, mindenkinek testnevelési órát kell tartani. Ennek megszervezéséhez testnevelő tanárt, pénzt, tortantermet, tornaeszközöket elfelejtett adni. Tantervet viszont készített, többet is. Az állam minden megfelelő érdekképviselettel rendelkező igényét teljesít. Így legutóbb összerakta a labdarúgás kerettanterveit is. Ez így természetes. A tanfelügyelőnek biztosra kell mennie az óralátogatáskor. Tudnia kell, hogy adott tanítási hét, adott tanítási napján mi a soron következő gyakorlat. A gyermekek igényei, a tanár szakértelme, gyakorlata nem számít. Azt kell csinálni a testnevelési órákon, amire az állam szerint a gyermekeket be kell trenírozni. Nem az a fontos, ami a gyermeknek jó. Az a fontos, amit az állam jónak tart.
Ahol az emberek saját elhatározásból szabadon mozognak a hét minden napján, ott a lelki nyugalom megszerzésére is jók az esélyek. A sport, ha nem kevesek kiváltsága, ha nem a politika játékszere, sokat segíthet a személyiség kialakításában. Az egészség, a tanulás, a sport elválaszthatatlan ikertestvérek egy olyan országban, ahol nem a miniszterelnök akarja megmondani, hol lehet iskola, mit tanítsanak benne, ki tanítson, és ki járjon oda.
