Magyar dzsihád

A Népszavában olvastam a kitűnő Várkonyi Tibortól: a véres éjszaka után hatalmas graffiti jelent meg az egyik párizsi falon a város jelképével, a hánykolódó, de soha el nem süllyedő hajóval. Valaki hányaveti daccal még azt is odaírta: „Köpünk a halálra!”. Csakhogy ez nem igaz. A rajzoló is inkább magát bátorította. A halálra nem köpünk. A francia elnök súlyos szavakat használt: Franciaország péntek óta háborúban áll a magát Iszlám Államnak nevező terrorista bűnszervezettel.

Nem is az a kérdés, hogy ilyenkor mindent meg kell tenni a veszély csökkentéséért. Megtanultuk már az amerikai ikertornyok lerombolása után, tapasztalhatja ma is bárki, aki Izraelbe utazik: indokolt az óvatosság, a komolyabb kontroll, a szigorúbb biztonsági előírások. A handabandázás és a kerítésesdi ezt nem helyettesíti. Nem lehet többé úgy kibújni a személyre szóló elbírálás alól, mint a magyar kormány tette, amikor az egyik határról válogatás nélkül még a sebesült menekülőt is visszaparancsolta, a másikon meg ismét csak válogatás nélkül mindenkit maga fuvarozott Ausztriáig. Vége kell, hogy legyen a nemzetközi sunnyogásnak is, amelyben mindenkinek „a másik terroristája (fundamentalistája, diktátora) büdös”, miközben a térségben import-fegyverekkel lőnek egymásra.

Azon nem vagyok meglepve, hogy a militáns politika régi mestereként a magyar kormányfő lubickol a hadvezéri szerepben, és hatalma tartósítása érdekében annyi hasznot húz az egész szörnyűségből, amennyit csak tud.

Az igazi kérdés azonban az: ki ellen folyik a háború? Két szereplő bizonyosan van, aki vallásháborúként értelmezi. Az Iszlám Állam és a magyar állam. Durva dolog őket egy mondatban akárcsak említeni is, semmilyen más vonatkozásban eszembe sem jutna ilyesmi. A frontvonalakat azonban különböző oldalról, de ugyanott rajzolják meg. A muszlim vallásban a dzsihádnak többféle jelentése van, a radikális fundamentalisták azonban a más hitűek, a hitetlenek, és nem utolsó sorban a másként hívő muszlimok elleni „szent háborúnak”, vallásháborúnak értelmezik. Orbánék összes metaforája is arról szól: vallásháború folyik. Az idegen vallás és kultúra támadta meg a keresztény Európát. Két nagy vallás vívja véres csatáját Európáért, vagy akár a világuralomért. Új keresztesháború katonái vagyunk, amely ugyan egyelőre védekező, és nem támadó, de hogy keresztesháború, az nem vitás. Hát persze, hogy Felcsúton a templomban gyűjtik az aláírást a kvóta ellen, ha egyszer a keresztény hitről van szó.

A kormánypárti napilap szerint a muzulmán vallás egyik alapelve, hogy „a gyakorló keresztényeket szokta célpontnak tekinteni”. Mit sem hallottak arról, hogy a párizsi tragédia napjaiban ugyanaz a terrorszervezet tömeggyilkosságokat követett el Libanonban és Irakban, muszlimok között is, Párizsban koncerten, Bagdadban temetésen öltek, a terroristák háborújának otthon több tízezer muzulmán áldozata van. Nem érdekes. A muszlim nem áldozat, hanem gyilkos, és kész. „14 éves kortól potenciális gyilkos mindegyik”- így Bayer Zsolt. Ha csak személyesen nem ismerjük, vagyis nem áll jót érte egy rendes keresztény, „potenciális gyilkos, aki az életemre tör.” Kard ki kard! Nem a terroristák ellen. Vallások egymás ellen. „Aki pedig mostantól …toleranciáról meg integrációról papol, az háborús bűnös, és úgy is kell bánni vele.”

Szerintem is vannak „háborús bűnösök”. Háborús bűnös az, aki kollaborál. Háborús bűnös az, aki átveszi az ellenfél gyilkos ideológiáját, aki szellemileg dezertál, mert maga is épp úgy a dzsihádban, a szent vallásháborúban hisz, mint a támadók. A torz „magyar dzsihád” nem a terroristákat tartja ellenfelének, hanem a kollektív bűnösség régi mételyét terjesztve mindenkit, aki máshitű. Elfogadja az Iszlám Állam bűnözőinek logikáját: a háború az „igaz hit” győzelméért, a másfajta vallások legyőzésért folyik. Elfogadja, hogy a kereszténység küzd, védekezik a muszlim vallás ellen. És akkor mindenki ellenség, a gyerek is, aki oda született. Az üldözött is, ha onnan jön. A franciák 1939-ben - Koestler meg is írta - lágerbe hurcolták a hozzájuk menekült német zsidókat és baloldaliakat, mert ők is németek. Aztán amikor Hitler hadai lerohanták az országukat, azok, akik a franciák legjobb szövetségesei lehettek volna, a táborban raboskodtak.

Úristen, mennyi vérnek kell még kifolynia a vallásháborúkban! Eretnekek, husziták és az egyház hű fiai, hugenották és katolikusok, katolikusok és protestánsok, anglikánok és a pápisták Véres Máriával, síiták és szunniták. Ne ezt kezdjük újra! Háború van, de nem vallásháború. Az ellenfél nem egyik vagy másik vallás, hanem a mindenfajta fanatizmus, a fundamentalizmus tébolya, amely sokfajta eszmét silányíthat gyilkossá. A Vörös Brigádok valamiféle kommunizmus, az IRA a katolikus hit, a baszk terroristák a megszállottságig fokozott nemzeti érzés, a tömeggyilkos norvég az idegenellenesség nevében hirdetett „szent háborút”. A terrorizmus nem ismer ártatlan áldozatot, a másik oldalon mindenki ellenség. Aki ugyanígy kollektív bűnösöket bélyegez meg a valódiak helyett, az már be is hódolt annak a szellemnek, ami ellen védekezni akarna. Az már lelke egyik zugában dzsihádista.

Állj ellent nekik.