- Új életre készülsz?
- Nem. Folytatom a régit. Ez így teljesen rendben van.
- Csak azért kérdeztem, mert az első könyved megjelenése után azt mondtad, rá kellett téged beszélni, hogy megírd. Most viszont erre már nem lehetett szükség.
- Valóban, ez szerelemből készült.
- Mi az, hogy szerelem?
- Az, hogy írni jó. Ezt régebben nem tudtam és az első könyvnél valóban kérettem magam. Sokáig töprengtem azon, merjek-e írni, s ha igen, miről. Én ugyanis beszélő ember vagyok, s az írásnak külön tudománya van. De nagyon megszerettem. Igaz, rohamtempóban készült, főleg éjszakánként írtam, nagyon el is fáradtam, viszont élveztem az írást. És már készültem arra, hogy folytatom, mert írni jó. Csakhogy tavaly választási év volt Magyarországon, és akkor tényleg nem volt időm írni. Témám sem nagyon adódott, hiszen én a politikában élem az életemet, de a választások, vagy az ellenzéki összefogás, a Fidesz magabiztossága nem ért volna meg egy egész könyvet. Az idén azonban egyértelmű volt, érdemes azzal foglalkozni, mi történik a világgal, mi történik velünk, amikor százezrek vonulnak át az országunkon. Úgy gondoltam - ahogy a könyv előszavában is megírtam - az ő sorsuk és a mi sorsunk egy rövid időre találkozik. Nekik van egy elképzelésük a jövőjükről, nekünk van egy - általában - prekoncepciónk velük szemben. Azt akartam megmutatni, kik ezek az emberek, miért indultak el, hova mennek, s közben mi történik a mi életünkben. Mit kapunk napi szinten a politikától, mit élünk meg, mi alakítja a gondolatainkat.
- Így a munkád meghatározta a témaválasztást. Írni akarok, de olyanról, ami tulajdonképpen kapcsolódik a munkámhoz.
- Igen. Ez abszolút így van. Mellesleg istenien főzök, tehát valószínűleg tudnék írni egy szakácskönyvet, még sikere is lenne. Persze nem akarom kisebbíteni egy szakácskönyv értékeit, csak azt akarom mondani, hogy az nem én lennék, aki bedob 10 receptet, meg 50 képet és kész. Nem akarok minden áron könyvet megjelentetni, hanem azokról a témákról és gondolatokról szeretnék írni, amelyek ezt az országot érdeklik, amelyek meghatározzák a hétköznapjainkat, az életünket. Így van értelme.
- Azt mondod, hogy a sorsok bizonyos ponton találkoznak. Csakhogy ma már áll a kerítés, a kormány "megszüntette a népvándorlást" hazánkon át. Akkor miért aktuális most ez a könyv?
- Még messze nincs vége a menekültválságnak. Jelen pillanatban nem tudjuk, megvalósul-e az a bizonyos kvótarendszer, esetleg valóban visszatoloncolnak-e ide embereket. Szóval annak, ami az idén a kerítéssel együtt és attól függetlenül történt, hatása van az életünkre. Már csak azért is, mert érzelmeket, indulatokat gerjesztett a társadalomban. Van tehát aktualitása. A Párizsban történt szörnyű merényletek pedig ismét felkorbácsolták az érzelmeket és az indulatokat, amelyek már így is jelen voltak a menekültkérdés kezelésében.
- Ezekkel nyilván te is találkoztál, amikor kimentél a Keleti pályaudvarra.
- Meg a II. János Pál pápa, leánykori nevén a Köztársaság térre. Igen, és nagyon sok emberrel találkoztam, nagyon sok sors tárult elém. Nem volt egyszerű interjúkat készíteni, mert az emberek - teljesen érthetően - nehezen nyíltak meg. Először találkoztak velem és vonakodva meséltek a családjukról, az őket ért tragédiákról. Mindig kellettek civil segítők, akikben már bíztak, de még így is előfordult, hogy az utolsó pillanatban behúzták a féket és visszaléptek. Sokan kerek perec kikötötték, hogy arról mondanak valamit, hogyan élnek most és miben reménykednek, de arról, miért jöttek el, mi történt az országukban, arról nem. Találkoztam olyanokkal, akik csak átmentek Magyarországon, olyannal is, akit már visszatoloncoltak, s olyannal, aki látogatóban volt itt, de soha nem költözne el az országából. Közös volt bennük, hogy az átélt szörnyűségekről nem akartak beszélni. Iszonyatosan félnek.
- Mitől tartanak még most is?
- Nem csak az emlékek, a sebek feltépésétől, hanem attól is, hogy ők maguk túlélték a szörnyűségeket, és ebből még hátrányuk származhat. Attól tartottak, hogy egyszer, valahol, valamelyik hatóság azt mondja majd, hogy ők nem is valódi háborús menekültek, hiszen nem süvítettek golyók a fülük mellett, nem az ő településüket, csak a szomszéd falut bombázták le, nem veszítettek el még senkit a családból, "csak" a szomszédot végezték ki a szemük láttára. Holttestet látni pedig nem azonos az életveszéllyel. Sokszor hallottuk politikusoktól, nevezetesen a kormánytól, hogy a többség gazdasági bevándorló, nincs is valóban veszélyben, nincs is háborús helyzet, nem is az életüket mentik, hanem kvázi kalandorok. Én azt tapasztaltam, hogy azok az emberek indultak el, akiknek már volt valami rálátásuk a világra. És igen, volt mobiltelefonjuk, okos telefonjuk, mert az volt az egyetlen kapcsolatuk a világgal, az otthon lévőkkel és azzal tudtak tájékozódni, hogy merre menjenek. Gondolj bele, amikor az éjszaka kellős közepén otthagy a török határon az embercsempész, akkor egyszerűen nincs más esélyed, mint a mobiltelefonodon belőni a saját pozíciódat, hol vagy és merre mehetsz tovább. Ők tudatosan készültek erre az útra. Ezeknek az embereknek valamikor normális szakmájuk és állásuk volt. Gazdálkodtak, boltjuk volt. A többség azért indult el, mert az országukban mindenhol csak pusztítás és halál vette körül őket, s rájöttek, nincs jövőjük, se nekik, se a gyerekeiknek.
- A könyveddel lényegében állást foglalsz, mégpedig a hivatalos politikával szemben. Miközben a főfoglalkozásodban interjúkat készítesz, többek között a hivatalos politika képviselőivel is. Ez a kettő hogyan egyeztethető össze?
- Nagyon simán, mert nem foglalok állást. Az volt a célom, hogy aki elolvassa, az láthassa az összefüggéseket és kialakíthassa a saját véleményét. A könyvben szerepel olyan vélemény is, miszerint ezeknek az embereknek ilyen tömegben nincs keresnivalójuk Magyarországon, vagy Európában, és az ő kultúrájuk nem egyeztethető össze a miénkkel. Minden álláspontot igyekeztem beleszőni. Nem kormánykritikát írtam, de a történtek - a januári első miniszterelnöki kijelentéstől, a plakátkampányon, a nemzeti konzultáción, a kerítésépítésen, a visszatoloncolásokkal való riogatáson át - benne vannak kronológiai sorrendben a könyvben, összefűzve az érintett emberek sorsával. De ez nem az én állásfoglalásom.
- Ezzel azért vitatkoznom kell. Ha én állást tudok foglalni egy könyv alapján valamiről, akkor az írója sugall valamit nekem.
- De te döntheted el, hogy félned kell-e. Nem a személyektől, nem a saját életedet, vagy a vagyonodat kell féltened, hanem az országodat, a kontinensed jövőjét. Vagy csak ijesztgetnek. Valljuk be, sok a félretájékoztatás, a kommunikációs trükk. Ha idejössz, nem veheted el a magyarok munkáját - írták a plakátokra és mindenki tudta, ezek az emberek nem akarják elvenni a magyarok munkáját. Amikor pedig már nem lehetett másképpen magyarázni, akkor azt mondta a miniszterelnök egy rádióinterjúban, hogy ez az embercsempészeknek szól. Vagyis ezek szerint a külföldi embercsempészek elveszik a magyar embercsempészek munkáját? Ezek magyarázhatatlan dolgok, egyértelműen kommunikációs blöffök.
- Te aztán igazán tudhatod, milyen az a propaganda.
- Mindannyian tudjuk. Nem erre van kihegyezve a könyv, hogy minket folyamatosan félretájékoztatnak, de ez is része. Persze benne van, hogy mit kaptunk és milyen alapon alakíthattuk ki a véleményünket. De az is benne van, mi lesz Európával, ha egy-két millió ember itt próbál meg beilleszkedni, valamit kezdeni az élettel. És itt térjünk vissza arra a kérdésedre, hogy a tévés interjúimat befolyásolta-e a könyv. Attól nem kérdeztem másképpen az Egyenes beszéd vendégeit, hogy délelőtt kikkel találkoztam. Ez a kettő teljesen eltérő lelkiállapot. Igaz, a délelőtti beszélgetések hatása gyűlt, gyűlt bennem. Ami pedig igazán megrázó volt, az egy szíriai lány naplójának az elolvasása. Hosszan beszélgettem vele, s az interjú után is sok mindent mesélt magáról. Aztán egyszer csak megállt és azt mondta, hogy tudod mit, neked adom a naplómat. Milyen naplódat? Azt, amit a menekülés közben írtam, az elindulástól kezdve Magyarországig, éjszaka, bokorban, hajón, parkokban. Így kaptam meg tőle a naplóját. Benne van, hogy az egyik kistestvérét a szeme láttára lőtték le az utcán, és az is, hogy az egyetemen éppen órájuk volt, amikor szétbombázták az épületet. Akkor döntött úgy a család, hogy nincs tovább. Útközben elhagyta az édesapját, a még élő kishúgát és a bátyját, s bár négyen indultak el, itt már egyedül volt. Csak reménykedett, hogy a többiek jól vannak és élnek, nem történt bajuk. És ezt a nagyon személyes naplót nekem adta. A könyv egy részét ennek a naplónak a fordítása adja. Egészen sorsszerű volt, hogy amikor a fordítást megkaptam, éppen Görögországban voltam, egy kis faluban. Ott ültem, pont azt az Égei tengert láttam, amin ez a lány háromszor próbált átkelni és majdnem belefulladt a társaival együtt. És amikor elolvastam azt a gyönyörűen írt naplót, akkor már abszolút nem volt személytelen, hanem megjelent előttem a lány képe, de főleg az optimizmusa. A naplója révén pedig sokkal inkább ismerőssé vált, mint a személyes találkozásnál. Ezért fűztem bele az ő írását is a könyvbe, amely így három síkon fut. A menekültekkel készült interjúk, a politikai elemzések és a történelmi hátterek különböző országokról, valamint a napló. Minden mindennel összefügg.
- Azt ne mondd, hogy amikor egy ilyen - szó szerint - élményben van részed, az nem befolyásol, nem határozza meg a napodat.
- A munkámat nem. A napomat persze, a lelkemet igen, de a munkámat nem. Ha napközben elolvasok egy hírt, arról is megvan a véleményem, de amikor kigyullad a piros lámpa a kamerán, akkor ez már nem befolyásol. Ha kérdezek róla valakit, majd a néző eldönti, mit gondoljon a válaszokról. Tényleg azt vallom, hogy nekem az egyetlen feladatom segíteni a megértést. Ha kiérezhető a véleményem, az meg nem baj. Attól lesz valaki tévés személyiség, hogy nem leírt, szépen megfogalmazott kérdéseket olvas fel egy papírról, egy súgógépről. Nyilván az érzelmeim, néha a véleményem is benne van a kérdésemben, de azt gondolom, ettől lesz valaki igazi kérdező. Amit azonban ezekkel az emberekkel átéltem, azt nekem kötelező volt este levetkőznöm.
- A könyved első fejezetéből kiderül, hogy ezúttal együtt dolgoztál a lányoddal, aki már végzett fotós. Ahogy téged, Lucát is régóta ismerem és tudom, hogy önálló és kemény egyéniség. Sokat vitáztatok?
- Nem kellett egymást irányítani, mert nagyon szoros a kapcsolatunk, és ezért teljesen egy rugóra jár az agyunk is. Ha az egyikőnk valamit meglátott, akkor csak ránézett a másikra, és az már tudta, hogy mire gondol, hogy na, ez igen, ez képileg jó lenne, ezt meg kell örökíteni. Nagyon jó volt együtt dolgozni! Ebből a szempontból számomra ez a könyv gyöngyszem. Az első közös munkánk. Egyszerűen leírhatatlan. Hihetetlenül jó volt.
- Az ATV-ben mit szóltak, hogy újra írsz? Nyilván örülnek, hogy már a második könyved jelenik meg, ez nekik is hasznos. De van egy munkád is.
- Amikor a közvetlen főnökömnek elmondtam, miről akarok írni, akkor azonnal megbeszéltük azt is, hogy nem ragadok meg azon a szinten, hogy jaj, édesanyák, karjukon gyermekekkel menekülnek, mindenki sajnálja őket, szaladjon segíteni, és mindenkinek igaza van, aki azt mondja, hogy be kell fogadni mindenkit, mert ez így van rendjén. Ez éppúgy torz képet adna a helyzetről, mint a teljes elutasítás. Én viszont szeretném bemutatni ezeket az embereket, az országukat, és azt is, hogy mi történik a politikában velük kapcsolatban.
- Nem változott tehát, hogy az Egyenes beszéd továbbra is az ATV zászlós hajója?
- Attól, hogy írtam egy könyvet? Nem, nem változott. A menekültválság témája uralta ezt az évet, de szerintem hosszú évekre meg is határozza a sorsunkat. Itt egy nagyon komoly átrendeződés történik, amilyen már régen volt a világtörténelemben. Ez világpolitika, aminek részesei vagyunk mi is. Ez a történet nem állt meg a mi kerítésünkkel.
- Feltételezem, továbbra is akarsz írni. Már azt is tudod, hogy miről?
- Nem, de volt egy titkolt vágyam már korábban, egy titkolt ötletem, az nem jött össze. Lehet, hogy egyszer mégis meg tudom írni. Hasonló, mint ez, ám egyelőre azt se tudom, mikor írhatnám meg. Egyszer szeretnék szép kényelmesen könyvet írni, mondjuk elkezdeni januárban, mert vannak jó ötleteim, és amikor valami eszembe jut, akkor leülök, írok, aztán év végére kész lesz. De az eddigi két könyvem - főleg ez az új - úgy íródott, hogy egyszerűen az események sodortak magukkal, nem lehetett ráérősen írni.
- Ha valakinek van egy ilyen munkahelye, mint neked és ott hosszú órákat tölt el, meg még fel is készül, akkor nyilván sok ideje nem marad az írásra.
- Csak az éjszakák. Iszonyú gyorsan írok. Adás után, amikor hazamentem, gyorsan megittam egy teát, aztán hajrá.
- És a családod ezt hogy tűri?
- Lehet, így jobb nekik, hogy másfél hónapig ennyire intenzíven írok, mintha az egész évben ezt tenném. Elviselték az idén is, hogy egy kicsit kevesebbet kaptak belőlem. Természetesen mindenben támogattak, tudták, hogy számomra fontos, hogy ezzel a könyvvel talán sikerült egy kicsit tisztábbá tenni azt a képet, amely Magyarországon a menekültekkel kapcsolatban kialakult. Nekem ez volt a célom.