Tiszta zene, sallangok nélkül

Publikálás dátuma
2015.11.27. 06:47
Sigiswald Kuijken a versengést alapvetően idegennek tartja a zenekultúrától FOTÓ: LA PETITE BANDE
Budapest vendége Sigiswald Kuijken, a világhírű flamand hegedű- és brácsaművész, karmester, a régizenei előadói gyakorlat egyik apostola. Saját együttese, a La Petite Bande negyvenhárom éve működik, de még most is számos új terv foglalkoztatja. Ma és holnap este a Budapesti Fesztiválzenekar francia barokk estjét dirigálja a Zeneakadémián, majd 2016 januárjában visszatér – akkor német és itáliai repertoárral. Kuijken Brüsszel melletti otthonából válaszolt kérdéseinkre.

Sigiswald Kuijken – speciális régizenei profiljából adódóan – igen ritkán játszik együtt magyar muzsikusokkal, de természetesen ismeri és tiszteli zenekultúránkat. Legfiatalabb lányának férje magyar hegedűművész – a Lausanne-i Kamarazenekar tagja –, így általa egy kicsit „belülről” is megismerte a magyar mentalitást. Mostani meghívóját, Fischer Ivánt és a Budapesti Fesztiválzenekart nagyra tartja, bár őszintén elmondja: az, hogy az együttes különböző nemzetközi Top 10-es listákra kerül, számára önmagában még nem jelent semmit, mert a versengést alapvetően idegennek tartja a zenekultúrától.

A budapesti koncertek műsorválasztását így indokolja: a Fesztiválzenekar arra kérte, hogy a novemberi és a 2016 januári hangversenyek programja markánsan különüljön el egymástól – így szinte adott volt, hogy most a francia, januárban pedig a német és itáliai barokk repertoárból válogasson. A mai és holnapi koncerten Lully, Rebel, Clérambault és Rameau kompozíciói hangzanak el.

„A francia barokk repertoár nagyon jellegzetes és gazdag, de csak akkor juthatunk igazán közel hozzá, ha korhű hangszereken játszunk, és precízen betartjuk a kor előadási követelményeit. Ez azt is jelenti, hogy a modern zenében érvényes 440 Hz-es nemzetközi szabvány helyett a normál zenei A hangot 392 Hertzre szállítjuk le.” Az előadásban közreműködik Stefanie True kanadai szoprán, valamint Sigrid ’t Hooft, a barokk gesztika nemzetközileg elismert szakértője, aki Clérambault: La Muse de l’Opéra című kantátájának interpretációját irányítja.

Kuijken együttese, a La Petite Bande az 1970-es években a régizene, a historikus előadói gyakorlat egyik úttörője volt. Úgy látja, a zenetudományi kutatási eredményeknek köszönhetően a régizene-játszás rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, viszont ezen a területen is egyre többen akarnak megfelelni az üzleti szempontoknak, a rosszul értelmezett menedzseri elvárásoknak.

„Koncerten, fesztiválon, hanglemezfelvételen is mind többször találkozom olyan hatásvadász produkciókkal, amelyekben ugyan kitűnő zenészek vesznek részt, de jól érzékelhetően arra törekszenek, hogy az előadás garantáltan és minden körülmények között sikeres legyen. Ilyenkor saját magukat tolják előtérbe, s még véletlenül sem a szerzőt vagy a művet. Az is divatossá vált, hogy a barokk előadást modern elemekkel kombinálják – csak azért, hogy innovatívnak mutatkozzanak vagy meglepjék a közönséget. Szerintem az ilyen muzsikusok nem tisztelik a zenét, és önmagukban sem bíznak eléggé. Nem hiszek a mesterséges eszközökben, a külsőségekben – szerintem a zenei minőség mindenkor belülről fakad. Lehet, hogy a La Petite Bande ma már nem olyan divatos zenekar, de az biztos, hogy sohasem fogok olyan áramlatokhoz csatlakozni, amelyekkel nem tudok száz százalékban azonosulni.”

Sigiswald Kuijken hasonló nyíltsággal beszél arról is, hogy zenekara 2012 nyara óta súlyos pénzügyi válságban van, mert a flamand kormány egyik pillanatról a másikra megvonta a támogatásukat. Csak úgy élhették ezt túl, hogy Kuijken megírta a Maradj velünk Bach című könyvet, amit egyidejűleg angolul, németül, hollandul, franciául, spanyolul, olaszul és japánul is kiadtak, s amit sem könyvesboltban, sem online nem lehet megvásárolni – csak és kizárólag a La Petite Bandtól tudják megrendelni a zenebarátok.

A könyv (és a kísérő CD) bevételei, illetve a kapcsolódó adományok megmentették a zenekart, de jelentősen csökkenteni kellett korábbi aktivitásukat. 2016-ra például – néhány hangszeres koncert és kantáta-előadás mellett – csak egyetlen nagyobb projektet terveznek: Mozart Szöktetés a szerájból című operájának félig szcenírozott előadását. A prózai jeleneteket, illetve a 18. század végi gyakorlatot precízen felidéző színészi játékot Kuijken lánya, Marie tanítja be az előadás szereplőinek. Ezáltal „értelmetlen aktualizálás helyett visszatérünk magához a műhöz, s megtisztítjuk a zenét a 225 év alatt rárakódott sallangoktól” – fogalmazza meg a jövő októberre tervezett előadás célját.

Befejezésül arról a régi-új instrumentumról kérdeztük Sigiswald Kuijkent, amit (250 év teljes feledés után) ő fedezett fel újra, s az elmúlt tíz évben nemcsak személyes pályáját gazdagította, hanem a barokk vonós irodalom jó néhány remekművének is új értelmezést adott. Ez a violoncello da spalla, azaz vállcselló, amit – a hagyományos gordonkától eltérően – nem földre támasztva, hanem a hegedűhöz és a brácsához hasonlóan, vállhoz illesztve kell megszólaltatni, hangfekvése azonban a csellóé.

„2004-ben, a brüsszeli hangszermúzeumban megláttam egy igen ritka, mély fekvésű brácsát, aminek viola pomposa a neve” – meséli Kuijken. „Minden külső felkérés, konkrét cél nélkül, belső indíttatásból elhatároztam, hogy készíttetek magamnak egy másolatot. Amikor először kézbe vettem, egészen elcsodálkoztam, hogy mennyire gyönyörű hangja van. Elkezdtem kutatni a történetét, s rájöttem, hogy valójában ez ugyanaz a hangszer, amit a 18. század elejének nagy német zeneteoretikusa, Mattheson violoncello da spalla néven írt le, s ami Bach vonós művészetében központi helyet foglalt el. Amikor a Bach-csellószviteket először játszottam ezen a hangszeren, olyan volt, mint egy hosszú, fáradságos utazás utáni hazatérés. Béke, harmónia áradt el bennem.”

Így lett Sigiswald Kuijken a világ egyetlen muzsikusa, aki a barokk hegedű- és csellóirodalom mesterműveit ugyanolyan kiemelkedő színvonalon képes megszólaltatni.

Közelkép - Hilda legendáriuma

Szempillantás alatt lelkes ünneplésbe csapott át a filmbemutató, az Uránia közönsége állva tapsolta a színpadra vezetett 87 éves Hildebrand István operatőrt, a szakma „Hildáját”.. Az ünneplők közt volt Makk Károly, Kovács András, Kende János, M. Tóth Géza és a filmszakma több tagja.

Kocsis Tibor és Konecsny Emőke Jelenetek egy operatőr életéből című dokumentumfilmje - alcíme: Hildebrand István legendáriuma - azt a hatalmas életművet mutatja be, amelyben ott A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán. Mellettük A veréb is madár, A Pogány Madonna, meg a Patyolatakció, a Csutak és a szürke ló. Kuriózumként Jancsó Miklós egy régi felvételen arról beszél, hogy pályáját híradókkal kezdte, s ezeket Hildebrand István fényképezte.

Kocsis Tibor dokumentumfilmje úgy portréfilm, hogy egyrészt szórakoztató, másrészt ismeretterjesztő. Minden kockáján valóságos testet ölt a szakma iránti szeretet és odaadás: a rendezőé és filmjének szereplőjéé egyaránt. Gazdag mozgóképi válogatás mutatja be, hogyan készültek a látványos nagyjelenetek Hildebrand kamerájának köszönhetően. A fél évszázaddal ezelőtti forgatások külső jelenetei érzékeltetik, Hildebrand mindig bátran alkalmazta a friss technikai lehetőségeket.

Részletek mutatják, milyen nagy kísérlet volt például Bódy Gábor Psychéjének képi világa. Makk Károly, Sándor Pál, Ragályi Elemér és mások elismerő elemzése mellett a film nem kerüli meg a konfliktusokat sem. Maga az érdekelt is beszél ezekről, szenvedélyesen, mint ahogy a felvevőgépet is használta. A legendás pálya hirtelen ért véget, s ez máig nyitott seb maradt. A Jelenetek egy operatőr életéből egyrészt példásan gazdag, átgondolt, tág horizontú alkotói pályaképet ad. De mást is tesz. A megszólalók, az egytől-egyig hiteles alkotótársak szakmai méltatása igazságot is szolgáltat a méltatlan csöndért, amely az utóbbi évtizedekben körülvette „Hilda” legendáriummá összeállt életművét.

Szerző

Nem elégedett a jelentéssel az MSF

Elkészült az októberben lebombázott afganisztáni kórház ügyében folytatott amerikai vizsgálatról szóló jelentés. A vizsgálatot a Pentagon folytatta.

Az Orvosok Határok Nélkül (MSF) nemzetközi humanitárius szervezet által működtetett kunduzi kórházat október elején az amerikai légierő bombázta le, amikor légi támogatást nyújtott a tálibokkal harcoló afgán erőknek. John Campbell, az afganisztáni NATO-erők főparancsnoka úgy fogalmazott, emberi és műszaki hibák összessége vezetett az MSF kórházának megtámadásához.

A bombázásban harmincan vesztették életüket, többségében civilek. Az MSF azonban továbbra is háborús bűncselekménynek, a nemzetközi humanitárius jog megsértésének tartja a történteket, nem elégedett a Pentagon 3 ezer oldalas jelentésével és független kivizsgálást követel. A Human Rights Watch is azon az állásponton van, hogy független vizsgálatra van szükség, az amerikai hadsereg nem lehet egyszerre vádlott és vádló.

Szerző