Akkor kezdtem megszeppenni, amikor egyik muzsikus szerelmem, Renée Fleming háziasszonyi szerepkörében bejelentette, hogy a színház kis átszervezéshez folyamodott, időbeosztásban és színhelyben. A történetet Verdivel ellentétben úgy egy évszázaddal későbbre tette, és a tengerentúlra, Las Vegasba helyezte át. A nyitó akkordok után itt bukkan majd föl Rigoletto is, szerencsejátékosok karéjában. Hát ettől féltem. Hasonló kísérlettel találkoztam már másutt is, és többnyire kiábrándulást hozott. Tudtam, a Met nem hasonlítható semmi máshoz, de kisiklás mindenütt történhet. Arra készültem, ha lesz, habozás nélkül kikapcsolom a készüléket, és azonnal törlöm a fölvételből az első kockákat is.
Nem cifrázom, a rabja maradtam. A végszóig, amíg szegény Gilda meghal, sőt a stáblistát is kivártam, csaknem mindig örömöm van, rábukkanok egy-egy magyar névre. De a Met a rendezőtől az öltöztetőkig hűséges maradt Verdi zsenijéhez, annyiban tért el nem is tőle, a szövegkönyvtől, hogy becsempészett néhány vagány szót. Nem volt örvendetes, de nem bántott. Viszont lelkiismeretesen a klasszikus Rigolettót kínálta. Magas színvonalon.
Egy ízben sajnáltam szegény német Diana Damraut, Gilda alakítóját, amikor már leszúrva, a színpadon luxusautó csomagtartójába gyömöszölték, percekig ott senyvedhetett, hacsak valamilyen kegyes csalással nem szemfényvesztés volt. A nevezetes négyes igazi csoda volt, még hangzásban is fölidézte a klasszikus Caruso, de Luca, Galli, Curci emléket, azzal az üdítő különbséggel, hogy a kacér Maddalena nem csupán gyönyörű mezzoszoprán volt, szexbomba is. Elnézést, hogy a szólistákról szó sem esik, de ez a Rigoletto azzal lett az operaművészet gyöngyszeme, hogy a Met merészen korszerűsített.
