Úgy is mondhatjuk: ennek a rendszernek a jelképe. Szijjártó külügyminiszter úr beköltözött százhetven milliós házacskájába. Eközben a kukába került sok százezer forintos, kicsit kopott zakója. Tévedésről nem lehet szó: a neve is bele volt szőve. Micsoda jólét! Az egyik potentát elképeszt a táskájával, a másik megajándékozza magát méregdrága karórával, a harmadik megunva a ruháját – nem konfekciós áru! – kidobatja, a negyedik…, az ötödik… Ők ennek az eltorzult rendszernek elit-emberei. Láttak ezek hajléktalant? Szegénységben élő családokat? Éhező gyermekeket? (Bár, mint Hegedűs Zsuzsától megtudtuk, hazánkban „szociológiai értelemben” nincs gyermekéhezés! Mekkora kár, hogy a szociológiai értelmezést nem lehet megenni! A szociológiában olyannyira jártas hölgynek is van mit a tejbe aprítania, aligha kiscsibék babusgatásából származó szerény juttatásából. A mélyen hívő Harrach Pétert sem kell félteni. Aligha mélyszegénységben él. (A Népszava levélírója nem véletlenül illette a „gonosz” jelzővel.) Sajnos a régebbi külügyminiszterek ruházkodásáról nincsenek adataink, de biztos, hogy zakójuk nem a szemétben landolt. Milyen gyönyörű gesztus: itt a zakóm, vihetitek guberálók. És nem sül le képéről a bőr! Ahogy egyiknek sem. Gőgösen pompáznak, s jó keresztények módjára földi kincseket gyűjtenek, s rezzenéstelenül, érzéketlenül szemlélik a szegények hadát. Néztem a kidobott zakót, benne a tulajdonos nevét, és arra gondoltam, nem inkább az ilyen embereket kellene szemétre dobni? Elég nagy szemétdombbá változtatták Magyarországot, s most annak tetején kukorékolnak, büszkén, mint a mesebeli Kukori. De Kukori és a Kukorik mindig pórul járnak.
