A szerelem, a karácsony, a tél apoteózisa, A diótörő a nagy, mesés szenvedélyeké. Ugyanakkor a békés otthoné, és a behavazott tájé egyaránt. No meg persze a bravúros táncoké, a látványos tömegmozgásoké, a parádés jelmezeké, és az olyan nagyszabású díszleteké, amelyek megpillantásakor a közönség elismerően felsóhajt, hogy jaj, ez milyen utánozhatatlanul szép!
Mindezt tulajdonképpen nyújtja a Magyar Nemzeti Balett új produkciója a Magyar Állami Operaházban. Hatvanöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a klasszikussá nemesedett, némiképp múzeumivá merevedett, porosan ódonná vált, 1950-ben bemutatott,Vaszilij Vajnonen - Oláh Gusztáv féle verziót, amit már a nagyszülői korba érkezettek is bőven láthattak, lecseréljék. Olyan volt a régi, mint a Bohémélet matuzsálemi előadása, elöregedett, megfáradt, de azért mégiscsak a miénk, a szívünkhöz nőtt, hiszen már gyerekkorunkban is azt láttuk, és akkor meglehetősen jó állapotban volt. Aztán már ki-kiütöttek rajta az öregedés jelei, már betegeskedett is, szinte állandóan, mi pedig időnként meglátogattuk, megnéztük, hogyan is van? Szomorúan, de azért szeretettel konstatáltuk, bizony-bizony, már közel sem úgy tartja magát, mint újkorában. Esetleg már untuk is, annyira megfáradt, hogy már nem tudott igazi élménnyel szolgálni.
És most itt egy új variáció, Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreográfusi intenciói szerint. Érződik azért, hogy a régi produkció leszármazottja, de fiatal, energiákkal teli, hosszútávon életképes. Fontos ez azért is, mert A diótörő sokaknak az első operaházi élménye, vérbeli családi darab, ami ugyanúgy szól kicsiknek és nagyoknak. Azon az esti előadáson, amin én láttam, döntő súlyban felnőttek voltak, de persze a gyerekek fokozottan élvezték, amikor a színpadon is hozzájuk hasonló korúak jelentek meg.
Az nyilvánvaló törekvése volt Csajkovszkijnak is, hogy olyan darab szülessen, aminek sok balettel ellentétben, mégiscsak van egy koherens története, nem bravúros betéttáncok, már-már esztrádműsorrá váló sorozatából áll. Ezt akarta érezhetően A diótörővel már ötödik alkalommal foglalkozó Eagling és vele együtt Solymosi is. Ettől persze még főleg a második részben ez megoldhatatlan, ott szükségképpen jönnek a karaktertáncok, amik lényegében betétszámok, mindegyikük tapssal végződik, tehát önmagában lezárt egység, virtuóz mutatvány. Mint ahogy persze a Hópelyhek tánca vagy a Rózsakeringő szintén. De ezek is benne maradnak a mesevilágban, ami Csajkovszkij számára mindig is fontos volt, mint a valóság fantáziadús, és gyakran lidérces kivetülése. A történet szerint a családi karácsonyi ünnepség után egy kislány, Marika álmát látjuk, aki számára megelevenedik az ajándékba kapott diótörő figura, naggyá is nő, fess herceggé változik, ahogy Marika csodás hercegnővé. Ők és az oldalukon állók a mesebeli jók, a szépek, a gazdagok, akik az élet fényes oldalán járnak. És vannak a sötét erők, az Egérkirály, meg az ő nyüzsgő, gonosz egérhada, akik ellenük törnek, és ebből kemény összecsapás lesz.
Már amennyire kemény, mert ebben a variációban kevéssé van félelmetes elem. E T. A. Hoffman novellája pedig, ahonnan az alapanyag származik, sok tekintetben riasztó, ahogy például a Grimm testvérek meséi ugyancsak. Egyáltalán nem kell ettől megkímélni a gyerekeket, hiszen ezek a mesék éppen beavatást jelentenek számukra az életbe.
A Budapest Bábszínház Szőnyi Kató által rendezett, évtizedek óta játszott, a világban is több turnét megélt Diótörő előadása, ami karácsony táján már hagyományosan a Művészetek Palotájában is látható, élő zenével, Kocsis Zoltán vezényletével, félelmetesebb, ha arra van szükség. Már az, ahogyan a sötétben lévő karácsonyfa egyszerre csak nő és nő és még mindig nő, hatalmassá terebélyesedik, riasztó vízió. Jelzi, hogy amit meghittnek, a szeretet jelképének gondoltunk, az is válhat fenyegetővé. A bábverzióban igazán ádáz az egerek és a katonák és Diótörő meg az Egérkirály közti csata. Érezni, hogy vérre megy, hogy meg lehet semmisülni. Hogy akár a világ sorsa múlik azon, hogy a jó vagy a rossz győzedelmeskedik. Az operaházi verzióban nem csapnak össze elemi indulatok. A produkció inkább esztétikus és dekoratív, akkor is, amikor elementárisnak kellene lennie. Kellemes és szép, de a fájdalomtól megkíméli a nézőt.
Talán nem baj, ez is egy lehetséges felfogás. Andalodjunk el a szépségen. Bámuljuk, hogy a két főszereplő, az ebben a felfogásban a Diótörőt és a Herceget egyaránt alakító Oláh Zoltán és színpadi párja, Kim Minjung mennyire valóban szépek, fiatalok, energikusan és jól táncolnak. Kicsit túlzottan is figyelnek arra, hogy pontosan kivitelezett legyen valamennyi mozdulatuk, így kevéssé látom az arcukon a szenvedélyt, a riadalmat, vagy éppen a boldogságot, inkább azt, hogy milyen összeszedetten koncentrálnak. Színészi szempontból még nem kiérlelt az alakításuk, de ez sokat fejlődhet. Bajári Levente Drosselmeier nagybácsi és mágus, aki karácsony este előidézi a gyerekek számára a csodákat, melyek aztán az álomban hatványozódnak. Medvecz József pedig az inkább bumfordi, mint dermesztő Egérkirály. A tánckar hősiesen állja a sarat, parádés össztáncok vannak, a Hópelyhek tánca tényleg mesésen igéző, a Rózsakeringő pedig ábrándozásra késztetően andalító. Mindehhez fülünkbe kúszik, árad, Héja Domonkos vezényletével a zene. Rományi Nóra jelmezei lenyűgözőek, eleganciára, bájra, kecsességre késztetik a szereplőket, vagy humorosan groteszkek. Az Oláh Gusztáv nyomán Vavrinecz Beáta által tervezett díszletek a meghitt otthon, a cukor palota pompázatos, de mégsem giccses szépsége, a barlangbelső, vagy legfőképpen a havas tájban hívogatóan világító családi ház, igencsak emlékezetes. Festői élőképek sorát látjuk a produkcióban, ami roppant vállalás. És minden hiányossága ellenére, elődjéhez méltóan, több évtizedes sikerre számíthat.
