Esély a Földnek

Most egy ideig nyugodtan alhat Hollandiában élő lányom. Amikor a közelmúltban a grönlandi jég gyors olvadásáról, a tengerek szintjének várható emelkedéséről szóltak a hírek, azzal vigasztaltuk, legfeljebb hazaköltözik a családjával. Budapestet biztosan nem önti majd el a tenger.

Ha a tenger nem is, a klímaváltozás hullámai már minket is elértek. A szokatlanul meleg és száraz nyarak, a hó nélküli telek valamit jeleznek, amire itt a Kárpát-medencében is fel kellett figyelni. A zöldek jó ideje kongatják a vészharangokat, vissza kellene fogni a füstölő erőműveket, támogatni illene és nem büntetni a megújuló energiaforrások felhasználóit.

A párizsi klímacsúcs sikere azt ígéri, talán most áttörés történhet a környezetvédelemben. A mai szénhidrogén alapú világrend végét hozhatja el a megállapodás, s amíg ma az olajvállalatokat, szénégetőket és gázkitermelőket óriási hatalommal ruházza fel az ipar és a lakosság energiaéhsége, addig a következő évtizedekben ez fokozatosan csökkenhet. S ha ez megtörténik, esélye lehet a Földnek arra, hogy az átlaghőmérséklet emelkedése a 2 Celsius fok alatt tartható marad, vagy akár a 1,5 fokos ideális állapotot is megközelítse.

Ennek persze nagy ára van. A déli félteke országainak veszteségekkel kell számolniuk, fel kell hagyniuk az esőerdők pusztításával, nem növelhetik az őserdők kárára a termőföldjeiket, s noha szegényebbek az északi államoknál, magukra nézve is kötelezőnek kell tartaniuk a Föld légkörét romboló széndioxid kibocsátás korlátozását.

A párizsi megállapodás valóra váltásának nagy ígérete az a kompromisszum, amelyet végül valamennyi résztvevő elfogadott: a gazdagabbak segítséget nyújtanak a szegényebbeknek a veszteségek és a károk enyhítéséhez. A szerződés 2020-ra évente 100 milliárd dollár pénzügyi támogatást ígér ehhez a fejlődőknek. Az USA, Kína, India, s a gyorsabb ipari fejlődésben érintett többi ország is beadta a derekát, s noha a vállalások önkéntesek, úgy tűnik, minden aláíró elkötelezett a párizsi célok betartásában.

Az ENSZ csaknem valamennyi tagállama – ha nem is könnyen – de aláírta az okmányt. Betartani az ígéretet sokkal nehezebb lesz.

Szerző

Nem telefontéma…

Ugye ismerős a cím? Kínnal mondja évtizedes jó cimborám, hogy törölnie kellett Facebook-ismerősei közül. Állami hivatalba lép, nem engedheti meg magának, hogy „sajtókapcsolata” legyen. Ha a „bizalom” meginog, kirúgják. Egy másik ugyanezt nemrég nevetve újságolta... Megint más csak annyit mond, hogy hiába ért velem néha egyet, nem oszthatja, lájkolhatja a netán számára is rokonszenves „balliberális” bejegyzésemet, mert azt már olyanok is látnák, akik neki bajt okozhatnak. (Hogy a Facebookon kívül is van élet, „odafönn” fel sem merül.)

Emberek második telefonokat vesznek, azokon beszélgetnek.

Egy ma igen bizalmas beosztású gyermekkori barátom meséli: sokakkal már csak közvetve érintkezik. Az áttételeken keresztül megbeszélt találkozó előtt hivatali készülékeiket otthon hagyják. Nem eshet meg, hogy random a két mobilt egymás közelében mérjenek be az illetékesek. Nem, ő nem paranoid. Csak tudja, kikkel dolgozik. A világunk paranoid.

Családok sorsa múlhat azon, ki, kivel tart kapcsolatot. A hatalom vélelmezi: minden alkalmazottja / alattvalója alkalmasint árulója is - és így is kezeli.

Nem csupán emberi kapcsolatokat tesz tönkre, de az egyes embert is! Akit vagy ellenőriz vagy nem, de aki mégis azt hiszi… Aki ettől szorong.

„Miniszterelnök úr, mit szól, hogy falun milyen keveset esznek a gyerekek? Válasz: Bár nekem lenne ennyi önuralmam...” Hát el lehet ma ilyen viccet mondani egy állami pártkomisszár előtt – sőt akár csak nyitott hivatali ajtó mellett?

Félnek, nagyon félnek... Ezért megfélemlítenek.

Szerző
Veress Jenő

Két címlap

Két címlap is körbejárt a héten a világsajtóban. Az egyik az amerikai Time magaziné, a másik a brit The Economisté. A Time az év emberének választotta Angela Merkelt, ami nem volna meglepő, a német kancellár a világ második legnagyobb hatalmú embere. Az indoklás, amivel a „szabad világ kancellárja” kiérdemelte az elismerést, sokkal fontosabb: Merkel „többet mert kérni a saját népétől a menekültválság alatt, mint bármelyik más politikus, kitartásával olyan morálisan elkötelezett vezető vált belőle, amiből hiány van a mai világban”. A The Economist címlapján tűnt fel Orbán Viktor, az amerikai konzervatív elnökjelölt-jelölt, Donald Trump és a Franciaországban egyre erősebb szélsőjobboldali pártot vezető Marine Le Pen társaságában. Az indoklás: „Amerikában és Európában is jobboldali populista erők játszanak rá az emberek félelmére, hogy a kormányaik vagy Brüsszel nem tudják, nem akarják megvédeni őket. Magyarország miniszterelnöke megfogadta, hogy »illiberális államot« épít, és Vlagyimir Putyin Oroszországát tekinti modellnek”.

A két címlap közötti választóvonal mentén hasad nemcsak az Európai Unió, hanem a nyugati világ is. A szakadék egyik szélén áll a keresztény etikát gyakorló Merkellel a nagykoalícióban kormányzó SPD-vel, amelynek külügyminisztere, Frank-Walter Steinmeier, a szocdemek eheti berlini kongresszusán azt mondta: „Az Unió csak a szolidaritás révén oldhatja meg a menekültválságot, különben szétporlad az egységes Európa eszméje. Több bátorságra van szükség, hogy több Európa legyen, és ne kevesebb, hogy szembeszálljunk a jobboldali populistákkal, hogy kimondjuk: Európa vagy összetart és szolidárisan cselekszik, vagy ismét kerítések épülnek, s leereszkednek a sorompók”. Hasonló élességgel fogalmazott – nem először - Matteo Renzi olasz miniszterelnök is Rómában: „Szavazatokat elveszíthetünk, de önmagunkat és a lelkiismeretünket nem”.

Ez persze "csak" a hús. A csont: a jobboldal által propagandacéllal túlharsogott menekültválság a végsőkig feszítette a gondolkodást az Unió jövőjéről. Amely egyfelől csak laza, európai nemzetállami szövetséget akar látni a horizonton, ahol békén hagyják a tagállamok dagonyázását a parlamentarizmus határában. Míg a másik oldal európai föderációt lát, amelynek képét nemcsak a nacionalisták bezárkózása homályosítja el, hanem az is, hogy az Unió intézményrendszere alapos reformra szorul. Már ha tényleg jobb Európát akarunk, ami azzal jár, hogy a nemzetállamok több hatalmat ruháznak egy erősebb központra, amely viszont megszabadul a nemzetállami vétójog és saját bénultságából. Mindez közös tagállami politikai gyakorlatot és értékrendszert feltételez. A jobboldal által száműzött politikai morál visszavételét is.

Az illiberalizmus, az „irányított demokrácia” magyar példája ragadós lehet Közép-Kelet-Európában, s amikor Orbán nemzetközivé próbálja generálni önmagát, e ragacsban reménykedik, Európát zsarolja. Meglehet, ez a „mindent viszek, semmit sem adok” önző, nemzetállami gyakorlat közép-kelet-európai szövetséggé sűrűsödik, annyira elviselhetetlenné, hogy az Unió kiöklendezi. Akkor pedig szakad, s valamilyen formában megvalósul a "mini Schengen” rémálma. Amikor azonban Lázár János kancelláriaminiszter Magyarországgal és a közép-európai államokkal szembeni "bosszút” emleget, hogy "lopakodva megpróbálnak kirekeszteni bennünket Schengenből” a menekültkvóta elutasítása miatt, akkor lássuk mögötte, hogy ez kikényszerített vészreakció. Lássuk mögötte a félelmet is, amint az Unió nélkül nemcsak Magyarország, hanem Kelet-Közép-Európa is életképtelenné válik. Mint az ember, aki morál nélkül csak vegetál.

A nyugati demokrácia önnön csapdájából próbál szabadulni. Könnyen rámehet néhány generáció élete.

Szerző