Szobrok és más nyavalyáink

Milyen szép és kerek lenne a világ, ha valamennyi szoborügyi döntnöke és utcakeresztelője magáévá tenné Lendvai Ildikó javallatát, nevezetesen, hogy akiket talapzatra óhajtanak emelni, vagy neveiket különböző rendű és rangú táblákon láttatni, annak ne lehessen két énje – egy vállalható és egy vállalhatatlan - írja holnapi tárcájában Hámori András író.

Így első blikkre, magától értetődő, mint az egyszeregy, második nekifutásra meg éppenséggel maga a több ismeretlenes egyenlet. Ugyanis rendszere és kormánya válogatja, hogy mikor, kik a vállalhatók és a vállalhatatlanok. Főleg a világnak e fertályán, ahol felkentjeink a jelent igazgatják, felhatalmazva érzik magukat arra, hogy múltunkat is a kényük-kedvük szerint alakítgassák. Mert valamit roppant mód elirigyeltek egykorvolt eleinktől. A móriczi úri-murit, a rokonok pókháló-szerű szövevényét, de mindenek felett az úrhatnámság ezeréves jussát a hajbókoló cselédséggel egyetemben.

Nagyon szeretnék visszahozni ezt a világot, de az akarat még önmagában kevés. Kellenek hozzá a múlt emberei – leginkább szoborba merevítve –, akiket majd az alattvalók körülrajonghatnak, áldhatják neveiket, akár imáikba is foglalhatják, mint nemzetgyarapítót, mint városépítő-szépítőt, mint keresztény mivoltunk védelmezőjét (bocs’, de a „Geszti Bolondra” most hirtelenjében nem találok semmilyen magasztos jelzőt). Áldassék hát dicső múltunk, de a hálából jusson a nyomdokaikon lépdelő szorgos exhumálóknak, tekintsen rájuk is büszkén e század, vagy legalábbis kétmillió Kossuth téri. Uralkodjanak hát bis hundert und zwanzig, de legalább még harminc évig.