Szobrok és más nyavalyák

Milyen szép és kerek lenne a világ, ha valamennyi szoborügyi döntnöke és utcakeresztelője magáévá tenné Lendvai Ildikó javallatát, nevezetesen, hogy akiket talapzatra óhajtanak emelni, vagy neveiket különböző rendű és rangú táblákon láttatni, annak ne lehessen két énje – egy vállalható és egy vállalhatatlan. Így első blikkre, magától értetődő, mint az egyszeregy, második nekifutásra meg éppenséggel maga a több ismeretlenes egyenlet. Ugyanis rendszere és kormánya válogatja, hogy mikor, kik a vállalhatók és a vállalhatatlanok. Főleg a világnak e fertályán, ahol felkentjeink a jelent igazgatják, felhatalmazva érzik magukat arra, hogy múltunkat is a kényük-kedvük szerint alakítgassák. Mert valamit roppant mód elirigyeltek egykorvolt eleinktől. A móriczi úri-murit, a rokonok pókháló-szerű szövevényét, de mindenek felett az úrhatnámság ezeréves jussát a hajbókoló cselédséggel egyetemben.

Nagyon szeretnék visszahozni ezt a világot, de az akarat még önmagában kevés. Kellenek hozzá a múlt emberei – leginkább szoborba merevítve –, akiket majd az alattvalók körülrajonghatnak, áldhatják neveiket, akár imáikba is foglalhatják, mint nemzetgyarapítót, mint városépítő-szépítőt, mint keresztény mivoltunk védelmezőjét (bocs’, de a „Geszti Bolondra” most hirtelenjében nem találok semmilyen magasztos jelzőt). Áldassék hát dicső múltunk, de a hálából jusson a nyomdokaikon lépdelő szorgos exhumálóknak, tekintsen rájuk is büszkén e század, vagy legalábbis kétmillió Kossuth téri. Uralkodjanak hát bis hundert und zwanzig, de legalább még harminc évig.

Tennék is persze, míg világ a világ, ha nem pottyanna néhanapján szőr a levesükbe. Nem is ártana, ha „dicső” eleinkről az alattvalók is megneszelnének egyet, s mást. Pláne, ha még rossznéven is vennék, hogy például Fehérvár ügyeletes büszkeségének városszépészeti buzgólkodása mellett jutott ideje jó néhány ezer zsidó honfitársát is a biztos halálba küldeni. Hogy miniszterként ő sem adhatta alább, mint reverendában prédikáló híres-nevezetes eszmetársa…

Persze kérdés, hogy az istenadta nép bocsánatos bűnnek tartja-e regnálásának e „parányi pöttyét”, vagy megannyi jótéteménye okán ugyanúgy szóra sem érdemesíti, mint „tettestársát”, a város tizenötödik püspökét? Tartok tőle, hogy a nép jajszava mostanság is épp’ oly’ halk, mint anno, hogy hallanék azt meg odafenn! Ők a csendet hallják ki belőle. Az egyetértés csendjét. Épp’ amit hallani akartak…

A baj a Zsidó Világszervezettel van. No meg a zsidó állam nagykövetével. A mindig okoskodó amerikaiakról nem is beszélve. Így aztán a legjobb lesz, ha szépen tisztára mossák a kezeiket. Az Alapítvány meg majd megoldja helyettük. Mint ahogy egykoron Pilátus testálta a „balhés ügyét” Kajafásra.

Már szinte látom-hallom, amint jobb híján Lutherre és Wágnerre vetik magukat. Őket lehet? – kérdik -, majd rögvest előhozakodnak Wass Alberttel, Nyírővel, Tormay nagyságos asszonnyal. Aztán azonmód be is sorolják őket Prohászka és Hóman mellé. Őket meg miért nem?

A vitát végül is a jereváni rádió „Illetékes Elvtársa” döntötte el. A kérdés: igaz, hogy Luther és Wagner antiszemita volt? A válasz: igaz, de nem ezért szeretjük őket. Tartok tőle, hogy Hómanékat pedig éppen ezért.