Hátuk mögött pokol

Csodával határos életben maradásról és csodával határos szerelemről szól Gárdos Péter Hajnali láz című filmjének története. Az Auschwitzot túlélt fiatalok szerepében Schruff Milán és Piti Emőke, mellettük Petrik Andrea, Kovács Lehel, Máté Gábor, Gyabronka József, Scherer Péter és Gila Almagor.

A történet fantasztikus. Sőt világraszóló. Ötven évig szunnyadó levelekből egy szépséges szerelem születése bontakozik ki a koncentrációs táborból éppen szabadult és a svédországi rehabilitációs kórházban újra az életéért küzdő két fiatal között. Úgy szeretnek egymásba mélyen és őszintén, hogy még csak nem is találkoznak, csak a levelek jönnek-mennek egyik svéd kórházból a másik svéd kórházba. A bontakozó szerelem fölött pedig ott lebeg a halálos ítélet, a koncentrációs tábort túlélt fiú nem biztos, hogy túléli a szabadulást a súlyos tüdőbaja miatt, s a lányt is ágyhoz köti a betegség. De a szerelmesek legyőzik a halált és elnyerik az életet és egymást.

Gárdos Péter a szülei igaz történetéből a svédországi levelezésük alapján először filmet tervezett, aztán mégis először a levelekből megírt regénye látott napvilágot. És sok év után most itt van a film is a mozikban, és az a legszebb benne, hogy elmondhatjuk, a Hajnali láz a szerelem diadalának a filmje úgy, hogy pontosan tudjuk: igaz történetet mesél. A film első része megkapó. Gárdos nagyon jó érzékkel néhány archív felvétellel jelzi az előzményeket. Hatásos és informatív az eljárása. Nem kezdi el magyarázni, milyen pokolból menekültek meg azok a csontsovány, csak hordágyon mozgatható emberek, akiket Svédország befogadott, hogy meggyógyítsa őket. Elég néhány hetven éves snitt. Finom érzelmi pendülés, ahogy a réges-régi felvételen a túlélők hajóját a svéd parton saját főztjükkel váró asszonyok fogadják.

Az már kevésbé simul be a filmbe, hogy a csodálatos izraeli színésznő, a nemzetközi hírű Gila Almagor a jeruzsálemi piacot járva emlékezik vissza, hogy ő volt Lili, az a magyar lány ott Svédországban, aki aztán később szerelembe esett a magyar Miklóssal. A minden bizonnyal a koprodukcióval járó kötelezettségét Gárdos nem oldotta meg jól. A fekete-fehér játékba időnként színesben bevillantott jelen idő Almagorral mindannyiszor megtöri a film ívét, de ennél nagyobb hibája, hogy az érdemleges információt nem fűz, sem érzelmi többletet nem ad a történethez.

A film első részét két tehetséges fiatal játéka uralja. A tüdejével halálos beteg Miklóst Schruff Milán egyrészt nagyon kemény és határozott karakternek mutatja, miközben tele van kajla, esetlen bájjal, a szemüvegesek intellektuális szellemi kalandorságával. Másrészt sok apró gesztussal, érzelmileg telített pillanattal varázsolja nagyon szerethető hőssé Miklós figuráját. A legnehezebbet is elhiteti: amikor Máté Gábor svéd orvosa elmondja neki, hogy mindössze hat hónapja van hátra, mert megöli a tüdőbaj, Schruffon látszik, hogy mellbe vágja a hír, de nem hajlandó összeomlani a halálos ítélet hallatán. Még azt is kifejezi a pillantásával, a tétova mozdulataival, hogy nem adja fel. Nem enged a halálnak, ha már egyszer kiszabadult a pokolból.

A másik tartóoszlopa a filmnek Piti Emőke a szép, de meggyötört arcával, óriásira nyitott szemével, szelíd elhatározottságával. Az ő Lilije sebezhető, törékeny, tele félelemmel – ezért akar kilépni a zsidóságából -, de nagyon akar hinni az életben. A betegsége ágyba, mozdulatlanságra ítéli, de érezni, hogy csak úgy sistereg benne az élet vágya, és amikor megkapja egy távoli svéd kórházból Miklós 117 címre küldött leveleinek egyikét, elkezd hinni a remény értelmében. Ami nagy belső erőre vall mindazzal az élménnyel a háta mögött, amit átélt a koncentrációs táborban, mint arra a mellékszereplő Judit egy drámai kitörése konkrétan utal.

Ennek a két fiatal túlélőnek, akiket a két fiatal színész alakít, lehet hinni, hogy van szerelem, van bizalom, van remény és nevetés a pokol kénköves pusztulata után is. Ez a legnagyobb dolog, amit az ő kettőjük történetével Gárdos kimond. Mellettük Kovács Lehel kirobbanóan jó humorú, kiemelkedően tehetséges alakítással színes egyéniséggé gazdagít egy jelentéktelen mellékszerepet. Akár nagyobb súlyt is rá lehetett volna rakni.

Atmoszférájában az első rész finoman érzékeltetni, mint kezd életre kelni az élet a potenciálisan halálraítélt lányok és fiúk között. Gárdos meri megkockáztatni a nevetgélést, vidám csivitelést, férfiaskodó szex-témázást is, ez határozottan jót tesz a filmnek. Még dúsabb karakterek, még finomabb egyénítések is elkeltek volna, de jó érzékkel a film nem emlegeti sűrűn a direkt emlékeket. Néhány drámai erejű utalás emlékeztet a mögöttük hagyott pokolra. Miklós azzal fordul az orvosához: aligha elképzeli róla, hány ezer embert égetett el. Gárdos furcsa módon oly sietve lép ki ebből a fontos jelenetből, egy cseppnyi csendet sem hagy, hogy a néző fejében felrobbanjon ez a szörnyű mondat. (Vagy legalább rájöjjön gondolatban, hogy a film főszereplője a legszörnyűbb helyen, a Sonderkommandóban dolgozott Auschwitzban.)

Elképzelhető finomabb hangolású történetmesélés, érzékenyebben formált filmi világ, de ez nem az a film: a második rész harsány lesz és felszínesen akciózós. Mintha Gárdos nem bízott volna eléggé a történetében, enged a hollywoodi dramaturgiának. A sorsok finomra hangolása helyett látványos fordulatokkal pörgeti fel a sztorit. Scherer Péter iróniája a rabbi alakjában karakteres, de az öngyilkosságok inkább leltár szerinti izgalomkeltő kellékként szerepelnek. A nagyszerű Petrik Andrea mellbevágóan drámai módon hozza be a filmbe a szenvedéstörténetet, Lilibe kapaszkodik, hogy élni tudjon, ám a film durván félreviszi a figurát. Hatásvadász fordulattal leszbi-drámát kanyarít a sérült lélek kétségbeesett ragaszkodásából. Rossz ponyva akar itt tragédiát játszani. De a Hajnali láz mégis a szerelem és szeretet mindenható erejéről beszél.

(Hajnali láz ***)