Brüsszel, viharok után

„Fluctuat nec mergitur”, azaz hánykolódik, de el nem süllyed. Éppen egy esztendeje, a 2015-ös uniós év nyitányaként idéztem ezeken a hasábokon, az EU-ra vonatkoztatva, Párizs városának ősi jelmondatát. Az Unió természetéhez tartoznak a válságok, a botrányok, a megtorpanások, amelyeket a botrányra éhes média és a populista politikusok azonnal világvége-hangulattal tálalnak. Aztán eltelik néhány hónap, a hivatalos találkozókon, de még inkább a bizalmas egyeztetéseken megszületik a sokadik kompromisszum, és a hánykolódó hajó megy tovább előre.

„Személy szerint szkeptikus vagyok azokkal a jóslatokkal szemben, amelyek szerint 2015-ben kilépésre, a közösségi jog egyoldalú és durva megsértésére, vagy az eurózóna szétesésére lehetne számítani”, írtam január elején. Akkor a görög válságot gondolták sokan szakítópróbának, majd az év második felében a menekültválság miatt jósolták sokan az EU széthullását. (Azokkal a futóbolondokkal, akik az egész európai civilizáció pusztulását jövendölték, nem is érdemes foglalkozni.) A görög válságról ma már senki sem beszél, a hasonlóképp szélsőbalos portugál kormány beiktatása pedig csak apró hír lett.

A menekültek letelepítése és a további migráció mérséklése nyilván nem megy könnyen. Lesz még kötélhúzás a kvótákat és a költségeket illetően a tagállamok között, de az EU vezetői láthatóan kezelhetőnek ítélik ezeket a vitákat.

Múlt hétvégén az egységes határőrizet alapelveiben is megállapodtak, amit azok a tagállamok is kénytelenek voltak elfogadni, amelyek amúgy – szavakban legalábbis – csökkentenék az EU befolyását a nemzeti kormányok politikájára. Pedig akinek a határát mások őrzik, az már csak nagy jóindulattal nevezheti magát szuverén államnak. De hát a schengeni klubból való kizárás belpolitikai kockázata túlságosan nagy, hiszen éppen a legdinamikusabb rétegek és az üzleti körök veszítenék vele a legtöbbet.

Jövőre feltehetően a brit kilépés körüli vita erősödik majd fel. De az igazán befolyásos erőknek – a nyugati országok kemény magjának, a londoni Citynek és az Egyesült Államoknak – nem érdeke a brit kilépés, és őszintén meglepne, ha nem sikerülne megvédeniük az érdekeiket.

Az unió a maga bonyolult döntéshozatali mechanizmusa, az euroszkeptikus mozgalmak harsánysága és a média kötözködése miatt állandó támadásoknak van kitéve. De a felszín mögött szerencsére igen jól működnek az összetartó erők is. Ezek közül kétségkívül a gazdasági érdek a legjelentősebb. Ha egységes egészként tekintjük, akkor az Európai Unió a világ legerősebb gazdasága, megelőzve az Egyesült Államokat és Kínát is. Egyénenként a világ tíz legerősebb gazdasága közül négy az EU tagja. Még a sokszor lesajnált Olaszország bruttó hazai terméke (GDP) is nagyobb, mint például Oroszországé. A német, a francia és az olasz gazdaság az 1957-es római szerződés óta oly mértékben összenőtt, olyan hatalmas erővé változott, amelynek megbontása szinte lehetetlennek látszik.

Ugyanez igaz az egyes emberekre is. Schengen és a közös fizető eszköz több százmillió ember számára az élet természetes velejárója lett. Sok osztrák fiatal szavaz az euroszkeptikus erőkre, de ha Salzburgból csak útlevéllel lehetne átruccanniuk Münchenbe, és ott sorba kellene állniuk, hogy átváltsák a schillingjeiket márkára, akkor egy pillanat alatt visszacsinálnák a dolgot.

Angela Merkel egyszer, megemelve a tétet, úgy fogalmazott, hogy az európai integráció egyetlen alternatívája a háború. Bármilyen erősen hangzik ez, Európa történelme azt bizonyítja, hogy amíg önálló nemzetállamok alkották, addig előbb-utóbb mindig háborúba keveredtek egymással. Senki más sem érti ezt olyan pontosan, mint a franciák és a németek. S amíg a Berlin-Párizs tengely jól működik, addig az Európai Unió magja bizonyosan fennmarad.

Más dolog, hogy az európai egység – a szép szónoklatoktól függetlenül – a gazdag nyugat-európai országoknak volt kitalálva, s a kohézión is csak a saját szegényebb régióik felzárkóztatását értették. A kelet-európai bővítés elsősorban politikai döntés volt, s azóta kiderült, hogy az EU „abszorpciós” képessége szerényebb, mint sokan gondolták. Vagyis a kelet-európai és részben a déli tagállamok elmaradottabb részeinek felzárkóztatása, úgynevezett „európai szintre” emelése nem megy könnyen. A kelet-európai euroszkeptikusok – köztük Orbán Viktor – kötözködése az EU vezető hatalmaival azért veszélyes kaland, mert Nyugaton sokan örülnének annak, ha Kelet-Európa valamiképp kizáródna az unióból. Ez nem azt jelenti, hogy mindig, mindenben „Brüsszelnek van igaza”. De nekünk sokkal több érdekünk fűződik a magyar uniós tagsághoz, mint nekik. Ez nem önfeladást, csak értelmes mérsékletet és belátást igényelne, amelyre a jelenlegi magyar kormány láthatóan nem, vagy csak ritkán képes.

Kevés dolog szánalmasabb a kelet-európai mentalitásban, mint amikor innen kezdik lesajnálni, temetni, vélt dekadenciája miatt siratni Nyugat-Európát. A Nyugat köszöni, jól van, sok száz éves polgári fejlődésre épülő rendszere stabil, gazdasága erős. Félteni magunkat kell, mert ha nem vigyázunk, megint egyszer eljátsszuk az Európa fejlett és demokratikus részéhez való felzárkózást.