Megszólalt Balog Zoltán emberminiszter is: „Nagyon büszkék vagyunk. A műtét is jelzi, hogy a magyar egészségügy képes világszínvonalú dolgokra”. Már éppen mi is kihúznánk magunkat, ha nem tapasztaltuk volna meg eddig is, hogy a magyar orvosok java majdnem mindenre képes. Ha odaférünk, velünk is csodát tesznek. Mert a miniszter alaposan félrefog: a majdnem mindenre képes orvos nem az egészségügyi rendszer, amelyben egyszerre van ott a klinika új CT-je, meg a sebész, Lang György doktor keze, és az az alsógatyányi szobácska, ahol zsúfolódva gondolunk a világszínvonalra, miközben várakozunk a körzeti orvosra. Ahol a négy szakvizsgás, 45 éves főorvosnőt kivágják a rendelőintézetből, hogy helyette ezer forintos órabérért nyugdíjasokat foglalkoztassanak csökkentett rendelési időben, változatlan betegszámmal. Mert nincs pénz. Ahol a doktornő képtelen szakmai tisztességgel száz beteg kórisméjét követni, s ahol egyetlen nővérnek kell ellátnia félszáz beteget. Ebben az egészségügyi-szociális rendszerben csúcskórház látomását dédelgetik, a féllábúnak meg pár nyomorult fillérért bizonygatnia kell, hogy az istennek sem nő ki a végtagja. Itt a doktorok nem nyitják ki a szájukat, legfeljebb külföldre menekülnek. Miközben a doktorok legjava élete felében Bécsben, Londonban, New Yorkban operál, itt a 300 forintos vizitdíj hiánya tíz év után kezd igazán fájni a "szociális népszavazás" horgára harapó közönségnek. „Az egészségügy világszínvonalú dolgokra is képes.” Sokszorosan is az volna, ha a világszínvonal a rendszerből születne, nem kivételként, annak ellenére.
Így ébredünk a tömött folyóson. A doktornő kezünkbe nyomja az MR-beutalót 13 telefonszámmal, keressük meg magunk, hová férünk be legkorábban koponyánk átvilágítására. Már, ha megérjük a saját jövőnket, meg a legközelebbi csúcsteljesítményt.
