Az ínség rabszolgái

Jó néhány éve megválasztják Magyarországon is az „Év munkahelyét”. Talán pontosabb volna többes számban fogalmazni, mert a versenyben nem egy győztest hirdetnek. A tízes-húszas listára felkerülni a kezdetektől dicsőség volt, mert a legjobbak szűk mezőnyébe nem egyszerű a cégeknek beverekedniük magukat.

Előfeltevésnek fogadjuk el, hogy valóban mérhető milyen munkahelyet, légkört, karrierlehetőséget képes teremteni munkavállalói számára egy-egy cég. Fogadjuk el, hogy összemérhetőek a vállalati kultúrák, a főnök-beosztott, a munkatársak egymással kialakított, és a cég által megkövetelt viszonyai, a bérek, a béren kívüli juttatások. E vizsgálatok részrehajlás mentességében ugyan kételkedem, de elismerem, hogy a cégek belső működésének sok területe mérhető és összevethető egymással. A vállalati tényezők sokaságát ugyanakkor nem ilyennek gondolom.

De miért nem készül végre egy lista az ország legrosszabb munkahelyeiről? Miért nem osztanak – teszem azt – évente Citrom díjat azoknak a cégeknek és vállalkozásoknak, amelyek a legkomiszabbak, legembertelenebbek, legigazságtalanabbak a munkavállalóikkal? Hasznos és tanulságos vizsgálat volna ez is. Érdeklődésre alighanem még nagyobb mértékben tartana számot, mint a „bezzegcégek” listája. Nem akarom a kettőt egymás ellen kijátszani, csak ráirányítani a figyelmet arra a magától értetődő tényre: ha létezik a jó munkahely, akkor létezik a rossz is.

És az országban alighanem utóbbiból sokkal több található. Családi, baráti, ismeretségi körbe hány és hány munkahellyel kapcsolatos rémtörténetet hallunk? Ijesztően sokat. Basáskodó főnökökről, a munkavállalókat semmibe vevő felettesekről, a munkahelyi szolidaritás teljes hiányáról, a Magyarországot gyarmatnak tekintő külföldi cégtulajdonosokról vagy menedzsmentről, amelyek ennek megfelelően viselkednek a cég alkalmazottaival. Nem általánosítok. Konkrét történeteket hallunk, egyedi eseteket ismerünk.

Miért alakult az elmúlt huszonöt évben egyoldalúan a munkaadó és a munkavállaló viszonya? A válasz nem nehéz, csak hosszú. A keserű mondás szerint a szocializmusban az a legrosszabb, ami utána következik. (Ebből 1990 óta nem csak ízelítőt kaptunk.) Nem alakult ki valódi munkakultúra, a munkához kapcsolódó tudásnak az a megbecsülése, amely a piacgazdaságoknak sokkal inkább a sajátossága, mint az úgynevezett szocializmusoknak. Tisztán nyilván egyikre sem igaz a minősítés, de a szakértelem elismerése a Lajtán túl magától értetődőbb, mint a Lajtán innen. Ami mindenkié, az senkié. Az állami tulajdon pontosan ilyen. A szocializmusban az állami cég lehetett veszteséges, termelhetett eladhatatlan terméket, fejlesztései messze elmaradhattak a kor követelményeitől, csődbe nem ment, dolgozóit nem bocsátották el. Egyszerűen, mert a szocializmus ilyen – volt. A teljes foglalkoztatás hamis mítoszát tette meg ideológiája és politikája alapjává. Ilyen körülmények között nehéz fejlődésről beszélni. Innen könnyen belátható, hogy a szakértelem – a rendszerváltás utáni szóhasználat ellenére – nem bolsevista trükk, hanem harmadrangú jellemzője a munkavállalónak. Olyasvalami, ami talán nem is volt követelmény.

Ha egy társadalom így szocializálódik – és adott feltételek mellett másként nem tudott –, akkor úgy köszöntött ránk a rendszerváltás, hogy ennek a társadalomnak valójában kevés fogalma lehetett arról, hogy a jó munkavállaló mekkora érték. A hazai társadalom tagjai ezt nem tapasztalták meg, nem voltak ilyen típusú élményei. Ha mégis, mindez elszigetelt és marginális lehetett, semmi esetre sem a munkavilágának egészére jellemző.

A munkaadók közül sokan ezzel az „örökséggel” élnek vissza két és fél évtizede. Helyzetüket könnyítette, hogy hazánkban milliós nagyságrendben szűntek meg munkahelyek, ezzel olyan túlkínálat keletkezett a munkavállalói oldalon, amivel többnyire csak visszaélni tudtak és tudnak.

Egy kelet-magyarországi gépipari cég döbbenetesen alacsony bérért foglalkoztatta pénzügyi osztálya dolgozóit. A fizetésemelést kérő kollégáknak elmondták, hogy a gyárkaputól a nem is olyan közeli benzinkútig áll a sor, akik a céghez be szeretnének jutni. Az üzenetet nem lehetett félreérteni. Dühösebb pillanatokban „tíz embert hozok a helyedre’” kiabálásával torkollták le a nettó hetvenezer forintot kereső alkalmazottakat a nagy becsben tartott külföldi vállalkozásnál, amely mesés nyereséget termel évről-évre.

Nem kevésbé jellemző ennél az egyik legnagyobb hazai kiskereskedelmi cég bérpolitikája. Ugyanezért a munkakörért egészen más bért fizetnek Budapesten, Győrben, Székesfehérváron, mint Salgótarjánban, Debrecenben vagy Békéscsabán. Miért? Mert megtehetik. Mert a munkanélküliségben úszó régiókban sokkal kevesebbért is elmennek dolgozni az emberek. Miközben a munkavállaló ugyanannál a cégnél, ugyanabban a munkakörben ugyanazt a feladatot látja el, mint pesti és győri kollégája. És erre nem az a válasz, hogy az árufeltöltés nem igényel szakértelmet.

Meg kellene hirdetni a legrosszabb munkahelyek versenyét. Nagy lenne a tolongás.