Lépni kell

Publikálás dátuma
2015.12.24. 08:09
FOTÓK: VAJDA JÓZSEF

Az év legsötétebb napjaihoz közeledve, de avval a tapasztalatokon nyugvó meggyőződéssel, hogy azután mindenképpen egyre világosabb lesz, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán - fenntartó egyháza, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség közreműködésével - advent harmadik hetében nyílt napot hirdettünk. Köszönetet akartunk mondani azoknak, akik nem a menekült ellenes propagandában, hanem a menekültek segítésében vállaltak dicséretes szerepet. Azután számot akartunk adni arról, hogy mi is lett a sorsa az egyházi törvény ötödik módosításának, és ez várhatóan hogy érinti azokat, akiktől visszamenőleges hatállyal, alkotmánysértő módon korábban megvonták ezt az alapvető jogot. Nem tudtuk akkor, hogy az országgyűlésben újra megbukik a kísérlet és marad minden ebben a képlékeny, huzavona állapotában.

Végül pedig erre a napra készült el Rajk László tervei alapján az erdélyi Gábor-cigányok bádogos szakmunkájával az a kettős emlékmű, mely Dietrich Bonhoeffer és sógora, a magyar gyökerekkel is rendelkező Hans von Dohnányi arcképeit hordozza. Ezzel zártuk volna le emlékkonferenciánkat, amelyet a két ismert mártír ez év áprilisában volt halála 70. évfordulóján rendeztünk.

Külön kiváltság, hogy ünnepünk a hanuka idejére is esett, így az emlékmű felavatás alkalmával elhelyezhető teamécsesek lángját a jelenlévők az udvaron felállított hanukia tüzeiből vehették.

Hogyan is van kapcsolatban mindez a szerkesztők óhajával, hogy az év végi írásokat befogadó újságmelléklet valahogy szóljon Európáról, a hazáról és az emberről is?

Talán azzal kezdhetném, hogy újabb szoborállítási botrány háborított meg bennünket itthon és értelmes, tisztességes embereket a határokon túl. Az eleven emlékmű, a megszállási szoborzat körül eltűrt furcsa mécsek, relikviák, üzenetek sokasága még mindig él, és üzen városi járókelőnek és turistának egyaránt. A szobor persze áll a maga ostoba rendíthetetlenségében, ha nem is merték hivatalosan felavatni. De most Hóman Bálint számára kívántak volna Székesfehérvár egyik legfontosabb terén teljes alakos állóképet alkotni. A baj nem abban áll, hogy a szobor díszmagyarban, karddal az oldalán ábrázol egy huszadik százai politikust. Hagyományőrző vonzalmú személyek ma is szívesen fordulnak a jelmezkölcsönzőhöz vagy erre szakosodott szabókhoz, hogy korszerűtlen külsővel tetszeleghessenek a világban. Nem is csak az zavar bennünket, hogy a város vezetése és az Igazságügyi Minisztérium, melyet hajdan Hóman is vezetett, komoly adóforintokkal támogatta az ízléstelen, felháborító ötletet, igaz még a ma bennünket az Európai Unióban biztosi szinten képviselő Navracsics Tibor minisztersége idején.

Az igazi nehézségünk abban áll, hogy Hóman a mi antiszemita múltunk és szégyenünk egyik leghírhedtebb figurája. A végsőkig kitartott a náci Németország hűséges támogatása és a zsidó kérdés „megoldása” mellett. Ő volt, aki kevesellette a zsidó fiatalok egyetemekről való kiszorítását, a numerus clausust. Ezt a megkülönböztetést és korlátozást szerette volna a középiskolákra is kiterjeszteni. Szorgalmas és buzgó társszerzője volt a különféle és egyre gyalázatosabb zsidó törvények megalkotásának. Súlyos politikai felelősség terheli százezrek rettenetes pusztulásáért. Akik elérték rehabilitálását, és erőltetik szobrának felállítását, többnyire avval érvelnek, hogy amúgy jól képzett tudós történésszel van dolgunk, aki nem mellesleg városa, Székesfehérvár fejlődéséért is sokat tett. Csüggesztő hallgatni azokat a vitákat, melyeken helyi vagy más megszólalók számon kérik, hogy milyen alapon szólnak bele egyesek a fővárosból Székesfehérvár belügyeibe, és miért nem elfogadható számukra valaki mérhető, valóságos teljesítménye, függetlenül attól, hogy milyen politikai nézeteket vallott. A szobor felállítását egyelőre sikerült megakasztani. Túl nagy volt talán a külföldi felháborodás is, és lehetett néhány száz bátor tüntetőt mozgósítani a tiltakozás oldalán.

Szobrot vagy emlékművet állítani azonban fontos emberi kötelezettség. Az ilyen műtárgyaknál mindenképpen megtorpan az úton járó és megpróbálja elrendezni gondolatait. A Wesley Főiskolán van emléktáblája Raoul Wallenbergnek, Szenes Hannának, az örmény genocídium áldozatainak, a Soá mártírjainak, legyenek zsidó testvéreink, roma áldozatok vagy az ugyancsak elhurcolt Jehova Tanúi. Nagyon is idekívánkozott a Bonhoeffer-Dohnányi állókép. Állóképet mondtam, mert valóban nem „szoborról” van szó, a szó klasszikus értelmében. Maga az alkotás teste a Szárnyas Niké mozdulatát mintázza. Rajk László Bonhoeffernek azt a gondolatát ragadta meg, amit a fiatalon elveszett teológus a hitlerizmus ellen küzdve oly határozottan képviselt: Lépni kell! Lépni kell, ha a történelem erre szorít bennünket, és ezt, a helyzet kényszerét megértve, akkor is meg kell tennünk, ha alkalmasint az eltipró hatalom kerekének küllői közé kell vetnünk magunkat. Ez a szókép is tőle származik. Angol fordítói nem is igazán értették, ezért ültették úgy át nyelvükre a kifejezést, hogy rudat kell a kerék küllői közé löknünk. De Bonhoeffer felhívása és példája drámaibb volt. Visszatérve Rajk László művéhez, az acélvázra rögzített bádog forma mozdulatai felett egy-egy tükröződő alumínium lapon ott van a két mártír szemüveges, fémbe mart arca. A jelenség távolról úgy fest, mint egy kottaállvány vagy egy olvasópult.

Mit is olvashatunk róluk? Ki volt Dietrich Bonhoeffer? 1906-ban született arisztokrata és nagypolgári felmenőktől. Apja neves pszichiáter, anyja családjában pedig több ismert és jeles német teológus is volt. A fiatalember eredetileg művészi pályára készült, mesterien zongorázott, talán a Dohnányi kapcsolat eredete is ide kötődik. Azután mégis a teológiai pályára lépett, ahol hamarosan a legjobbak között találjuk. Ez az időszak egybeesik Adolf Hitler hatalomra jutásával is. 1933 elején, a kancellár beiktatása másnapján, Bonhoeffernek módja nyílik rádióbeszédet tartani. Azt fejtegette, hogy a „führeri” irányítás, a kontroll vesztett egyszemélyi vezetés a megtestesítőjéből elkerülhetetlenül veszedelmes bálványt, „félre-vezetőt” formál. „Napjaink félelmetes veszélye - mondotta –, hogy a tekintély utáni kiáltáson túl elfelejtjük, hogy az ember egymagában áll a végső tekintély előtt, és hogy bárki, aki emberre erőszakkal kezet emel, örök törvényeket hág át, és emberfeletti tekintéllyel ruházza fel magát, amely végül szétzúzza majd őt is.”

Beszédét nem mondhatta végig, az adást megszakították. De Bonhoeffer megalkuvás nélkül folytatta munkáját lutheránus egyháza korlátozása és a vezetés führer elvű személyekre való lecserélése és a totális kontroll közepette is. Tanított az illegálisan megszervezett házi teológián, és világos szavakkal prédikált. Az úgynevezett Birodalmi Egyházzal szemben egyik szervezője és vezetője lett az úgynevezett Hitvalló Egyháznak is. Ha a felsőbbség megtiltotta, hogy az istentisztelet keretében ismertessék azok nevét, akiket a Gestapo elhurcolt, Bonhoeffer felolvasta a püspöki körlevelet, majd elővette a listát, és elhangzottak az elhurcoltak nevei. Talán származása és a család tekintélye okán is viszonylag sokáig mozgásban maradhatott. Amikor az általa vezetett illegális szemináriumot végképp bezárták, visszautasította a határozottan felkínált emigrálás lehetőségét, s nemcsak maradt, hanem egyik aktív résztvevője lett a Hitler elleni merénylet kitervelőinek. A társaság, melyben a német elhárítás csúcsvezetői is ott voltak, lelepleződött és megbukott. 1943-ban Bonhoeffert és társait letartóztatták.

A következő két év alatt születtek azok a börtönlevelei, amelyek először világszerte ismertté tették a nevét. Ezekben fogalmazza meg vívódásait és látomásait az új Európáról és Németországról. Ekkor húzza alá azt az ókori zsidó vallásbölcseletből származó és Aquinói Tamás által hangsúlyozott tételét, hogy a hívő embernek úgy kell élnie, és az örök etikai normákat követnie, mintha Isten nem lenne (etsi Deus non daretur). A másik gondolata, a később Etikája gyűjteményében körvonalazott nézete az igaz emberekről. Egyház és világ című dolgozatának a Krisztus és a jó emberek fejezetében azt taglalja, hogy amikor Jézus a Hegyi Beszédben így szól: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa” (Máté Evangéliuma 5,10), a Mester nem az őérte vállalt szenvedés és üldözés mártíriumáról és jutalmáról szól, hanem „azokat mondja boldogoknak, akiket valamilyen igaz ügy miatt üldöznek”. Ezek a nézetek meghökkentették kortársait, és reményt adtak vallástalan barátainak is. Bonhoeffer valami olyat is mondott egyszer, hogy általában keresi a szavakat, ha hittestvérei között kell a hitéről beszélnie. Ezt az elfogódottságot azonban ateista barátai között nem érzi, és ők sincsenek zavarban, hiszen megértik, hogy nem a térítés szándékával, hanem testvérként közeledik hozzájuk.

Bonhoeffer hazája és Európa jövőjét is akként látta, hogy ha valamit - akár késve is -, mindenképpen meg kell értenünk és tudomásul kell vennünk az az, hogy a világ nagykorúvá vált. Mi pedig ezt hallatlannak tartjuk, és nem tudunk mit kezdeni vele. Természetesen rendkívüli ez a megállapítás a nagykorú emberről a világégés fényében. Vajon tudta Bonhoeffer, hogy mit beszél? Vagy a már-már elérhetetlen távoli jövőről vizionált? Különös, de mintha azt sugallná a teológus, hogy a nagykorúságunk által a világunkból kiszorított Isten mégis így lesz újra fontossá a felnőtté vált és az igazság útján haladó gyermekei inspirálásában. Talán így tűnik el az általunk, a mi képünkre formált Isten-arc, és ér célba a hajdani teremtő szándék, amivel a Mindenható a maga képére akarta formálni az embert, hogy úrrá tehesse a föld irányítása felett. Hogy erre a nagykorúságra csak a szenvedés vállalásával, bátor döntésekkel, és az idejében megtett lépésekkel juthatunk el, az kegyetlenül kézenfekvő. Vajon kísérletet tehetünk-e arra, hogy felleljük a történelem nagy folyamának rég az óceánba rohant hullámait és cseppjeit, hogy újra a régi folyóba léphessünk? Honnan kell újra indulnunk, vajon elérhető-e mégis a valódi Európaiság, a valódi emberség, a valódi istenarcúság, a valódi nagykorúság?

Szerző
Témák
karácsony MET

Az ajándékozásról (különös tekintettel karácsonyra)

Publikálás dátuma
2015.12.24. 08:06
FOTÓ: FORTEPAN

Nem ismerünk olyan emberi közösséget, ahol az ajándékozás ismeretlen volna. Maga az élet is ajándékozással kezdődik, hiszen az élet a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, s amit adhatunk. Az ajándékozás az emberi kapcsolat és kapcsolattartás ősi rítusa, s kölcsönösséget feltételez. Az, hogy valamit ajándékozok másoknak, feltételezi, hogy mások is ajándékoznak valamit nekem. Nem pénzértékben egyenlőt, de szükségleti értékben hasonlót. Aki feljebbvalójának vagy szolgáltatójának ad ajándékot, az reméli, vagy feltételezheti a feljebbvaló vagy szolgáltató iránta való jóindulatát. Aki alárendeltjének, mondjuk gépírónőjének, ad ajándékot, feltételezi annak hűséges szolgálatát. Aki meghívja szomszédját egy lakomára, feltételezi, illetve elvárja, hogy szomszédja meg fogja őt hívni fia esküvőjére.

A kölcsönös ajándékozás ősi rítusa a mai napig él, azaz érvényben van. Ha valahova meghívnak, akkor manapság egy üveg bort viszek ajándékba. A megajándékozott minden valószínűség szerint szintén egy üveg borral fog megajándékozni, ha én hívom meg, vagy esetleg valaki mással, egy csokor virággal vagy egy érdekes könyvvel.

Az ünnepek nem okvetlenül egyúttal kitüntetett ajándékozási alkalmak is, legfeljebb szimbolikusan. De minden ünnep módot ad az ünneplés számos más formájára. Elsősorban olyanokra, melyek közösségalkotók, mint amilyenek a vallási szertartások, a kivételesen gazdag közös étkezés, ivás, a tánc, éneklés, s számtalan népszokás. Pünkösdkor nem ajándékozunk, s a zsidó ünnepek közül egy sem ad alkalmat különlegesen fontos vagy értékes tárgyak ajándékozására, de minden ünnepben szerepet játszik az ünnepélyes, vagy esetleg vidám közösségalkotás.

Ma mindenütt számon tartjuk barátaink, családtagjaink születésnapját. Magyarországon a névnapokat is, ami könnyebben megy, mert nem kell memorizálnunk, csak ránéznünk a naptárra. Ha X. minden évben gratulál Y.. születésnapján, akkor a kölcsönösség megköveteli, hogy Y. is gratuláljon X születésnapján. S ha Y. nem jelentkezik, X. morfondírozni kezd, hogy mi is történt, miért maradt el a viszonosság gesztusa. Megsértette e Y-t valamivel, vagy Y. esetleg elfelejtette, hogy születésnapja van, vagy isten őrizz beteg? Hasonlóképpen járunk a köszönéssel. Ha jó ismerősünknek köszönünk az utcán, természetesnek vesszük, hogy visszaköszön, esetleg meg is áll és megkérdezi, hogy vagyok. Ha nem köszön vissza, akkor miért nem? Ha valakinek akármit adok, azt mondja, köszönöm, s én is ugyanazt mondom, ha bárkitől bármit kapok. Az ajándék esetében (a köszönés és megköszönés is az) a viszonosság természetes, elmaradása kérdést vet fel és választ kíván.

A karácsony az európai kontinensen, elsősorban Közép-Európában, így nálunk is, családi ünneppé vált. Hazamegyünk, a közlekedés leáll, az utcák elnéptelenednek. Amerikában, de még Franciaországban sincsen így, december 24-én este nyüzsögnek emberek az utcán, az éjféli miséig együtt ünneplik Jézus születését. Az ajándékozás rítusának is köze van ehhez a különbséghez, de ez a különbség még nem döntő, minthogy lassan alakult ki.

Az én gyerekkoromban, Pesten is, betlehemes gyerekek járták a házakat A jászolt maguk készítették, minden házba becsöngettek, elénekelték a „Mennyből az angyalt”, s mindenhol kaptak egy szem cukrot vagy csokit, esetleg valami pénzt is. Ők voltak a karácsonyeste „fénypontja”. Meg persze a játékboltok kivilágított kirakatai a karácsonyt megelőző hetekben a karácsonyi játékokkal. Az egyikre jól emlékszem a Szent István körúton (akkori Lipót körúton) a híd és a Nyugati között. A kirakat előtt álltunk mi, kislányok és „lestoppoltunk” egyes játékokat. ”Stipp, stopp, ez az enyém”. Ami nem annyit jelentett, hogy birtokolni fogjuk, hanem hogy örökbe fogadjuk, mint ezt manapság tehetjük egy állattal az állatkertben.

Akkor a családtagok és néha a barátok is megajándékozták egymást. Mivel? Többnyire valamivel, amit maguk készítettek, munkával, szeretettel, titokban, hogy a megajándékozott ne tudja, mit fog kapni, s ne is láthassa. A gyerekek többnyire rajzoltak, festettek, kézimunkáztak, verseket írtak. Volt persze olyan ügyetlen gyerek is, aki (mint én) megspórolta a villamospénzt, titokban gyalog ment az iskolába, s a megtakarított pengőkből vett apunak egy nyakkendőt, anyunak hat zsebkendőt, nagypapának egy pipát. A nagymamák hetekig, sőt hónapokig kötöttek, horgoltak, hogy minden unokának jusson kötött sapka, sál, esetleg egy pulóver is. Egy nagy család összes ajándéka bőven elfért egy kisebb karácsonyfa alatt (ahogy az angol gyerekeknél a cipőkben, melyekbe a Karácsony Apó éjszaka helyezi el mindazt, amit nekik szánt). A gazdag gyerek (Pesten) kapott egy villanyvasutat illetve egy alvóbabát „igazi hajjal”, a kevésbé gazdag egy könyvet, egy labdát, vagy egy közönséges babát, a még szegényebb egy vagy több golyót (akkoriban golyóztak a fiúk az utcán), esetleg egy narancsot. Mindenki nagyon-nagyon örült annak, amit kapott. A legszegényebbeknek a jómódúak csomagot készítettek, a koldust meghívták vacsorára (ahogy az én anyám is). Még ez is őrzött valami a Biblia által követelt személyességből. Ahogy Amerikában még ma is szokás, hogy a gazdag gyerekek csomagolják a szegényeknek juttatott ajándékokat, s személyesen viszik el a szűkölködőknek, hogy átérezhessék mások szenvedését, s hogy tudják, mit miért és kiért tesznek. (Egy ismerős gazdag házaspár gyerekeit karácsonykor a szegény AIDS-es betegek kórházába küldte, hogy ott és azoknak adják át személyesen csomagjaikat.) A karácsony végül is arról szól (illetve arról kellene szólnia), hogy mit adok, nem pedig arról, hogy mit kapok.

Ma nálunk ez a hagyomány kiveszőben van.

Nem is azt kérdezik többé, hogy "mit adtál?” hanem, hogy „mit vettél?”, s nem azt, hogy „mit kaptál", hanem hogy „kik és mit vettek neked”.

Ma nálunk, ebben a szegény országban, a karácsony a pénzről szól.

„Mit vettek neked karácsonyra?” „Egy kocsit”, ”egy lakást”, ”egy bundát” - válaszolja a felső tízezer gyermeke. „Egy okos telefont” válaszolja majdnem minden közepes vagy alacsony jövedelmű szülő gyermeke. Bizonyára nem „csak” egy könyvet, nem „csak egy „közönséges babát”, vagy egy hócsizmát (ma persze ez már nem létezik). Minél többe került, annál nagyobb, annál értékesebb az ajándék, mint ajándék. Nem kötötte nagymama, nem festette a gyerek, nem: mindenki vásárolta. Miután „lefutott” a karácsony, minden újság, televíziós csatorna büszkén jelenti, hogy mennyivel nagyobb forgalmat bonyolítottak le az idén az áruházak, mennyivel több pénzt költöttek karácsonyra „a magyar emberek”, mint egy évvel korábban.

A szegénynek nem csomagolnak a jómódúak december 26-án, a gyerekek nem viszik csomagjaikat szegények lakta viskókba, sem nem betegeknek a kórházakba. Nem hívják őket be az anyukák vacsorázni. A szegény, a nagyon nagyszámú szegény ma Magyarországon névtelenné, arctalanná válik. Gyűjtünk számukra karácsony előtt persze, s majd az egyházak jótékonysági szervezetei gondoskodnak is kiszállításukról és elosztásukról. De Magyarországon ma mindenki gettókban él. A gazdag, a középjövedelmű nem ismeri a szegényt. Nem találkozik vele. S ha látja, mondjuk az utcán a hontalant, gyorsan elfordul tőle. Nem csoda, hogy olyan „téma”, mint gyermekszegénység, nem szólítja meg az embereket. Nem látják, nem tapasztalják.

Az ajándékozás polarizálódott. Van, akinek a család ad, s ő a családnak ad, van, akinek a szervezet ad és ő senkinek sem ad.

Kérem, ne értsenek félre. Nem tértem vissza újbaloldali korszakom témájához, a „fogyasztói társadalom” ostorozásához. Már régen nem hiszem, hogy az emberi szükségletek feloszthatóak „jó” és „rossz” szükségletekre, „természetes” és „természetellenes” szükségletekre. Már régen vallom, hogy a szükségletek társadalmilag, történelmileg alakulnak. S ha valakinek öt okos telefonra, öt motorbiciklire, öt bundára van szüksége, az ő dolga, nem az enyém. S én is örülök, ha a kereskedők jól keresnek. Örülök persze a hatalmasan kivilágított budapesti utcáknak is. Hogy jön ehhez gyerekkorom kivilágított játéküzlete?

Mi akkor a bajom?

Az, hogy a karácsonyi ajándékozás mai formáit perverznek tartom. Ugyanis semmi közük nincs Jézus születéséhez, semmi közük nincs egyetlen hithez, egyetlen valláshoz sem. Nincs közük a szellemiséghez, nincs közük az ünnepélyességhez, az egymással való törődéshez, a társadalmi korlátok - ha csak ideiglenes - ledöntéséhez sem. Nincs közük a szeretethez, a törődéshez, s ha szabad magamat régiesen kifejeznem, nincs közük a „lélekhez”.

A karácsony utáni első munkanapon tömegek rohamozzák meg az áruházakat, hogy ha lehetséges, visszaváltsák, ha nem lehetséges, akkor kicseréljék karácsonyi ajándékukat. Egy ajándékot sem őriznek meg azért, mert egy kedves embertől kapták, mert az adakozóval töltött élet melegségét hordozza, annak az embernek a lelkét, aki neki szánta. Nem az a fontos, hogy ki szánta nekem, hanem az, hogy mennyi a pénzértéke. Pénzértéke szerint más árúra becserélhető, helyettesíthető. Olyan dologra cserélhető, melyhez az ajándékozónak semmi köze sincs, sosem látta, nem közvetíti az ő szeretetét, de még a konvenciót sem.

Nem a nosztalgia beszél belőlem. Tudom, hogy manapság a nagymamák nem tudnak kötni, s hogy időt is takarít meg, aki a sálat a boltban veszi meg unokájának. S ezt a sálat is lehet gondosan kiválogatni.

A pénzértékben folyó vásárlási versenyszellem az, amit perverznek neveztem. A személyesség, személyre szabottság hiányát, a társadalmi rétegek közötti személyes ajándékozási kapcsolat elvesztését. Nem az a baj - hogy Opheliát idézzem -,hogy „az adóban nincs a régi szándék” hanem az, hogy amennyiben van is, nem fejeződhet ki az ajándékban.

A dolgoknak csak akkor van lelkük, ha nem helyettesíthetők más dolgokkal, ha nem cserélhetők ki, mivel az ajándékozó szándékát hordozzák. Ha egy ajándék az ajándékozó és ajándékozott belsőséges kapcsolatát hordozza, akkor nem megy soha ki a divatból, nem használódik el. Mert akkor kapcsolódik hozzá egy soha el nem veszthető emlék.

Szerző

Hite a békéje

A menekültek betegségeket terjesztenek, emellett csalók, garázdák, őket ezért szuverenitásunk, nemzeti egységünk, nemzetiségi összetételünk megbontóinak, sőt, egyenesen nemzetiségi terroristának kell tekintenünk akiket haladéktalanul ki kell zárni Európából.

Hoppá!

Ezt az ismerős magyar ömlenyt nem a ma Európának is súlyos kérdéseket felvető közel-keleti, afrikai menekülthullám generálta. Ma már talán senki nem emlékszik rá: az év elején a koszovóiak be-, illetve átáramlása nyomán tolták a hazai népesség arcába. És már akkor is hatásos volt, holott plakátkampány, kerítés sem támogatta. De ki emlékszik ma már erre?

A koszovói menekülők, zömmel albánok ugyanúgy egy percet sem szerettek volna nálunk tölteni, mint bárki, legföljebb annyit, amennyit muszáj.

Koszovó fővárosa, Pristina közelében Vushtrriban járva - ez a híradások szerint olyan járás volt, ahonnan négyszáznál is több iskoláskorú gyermek ment el a szüleivel – találkoztam Ibrahimmal. Meg is írtam anno nagy vonalakban, hogy egyedülálló férfi, akinek szomszédai nemrégiben hagyták el félig kész házukat. Körülötte olyan sokan távoztak – elsősorban a háború elől -, hogy nem zavarja: lassan egyedül marad a környéken.

A módos gazdák rá hagyták háromemeletes, félig sem kész házukat, őrizze azt. Nekik, mint annyi más koszovói menekülőnek Németországban élnek a háború elől iszkoló rokonaik, hozzájuk távoztak, de mint sokan mások, a visszatérés reményében.

Koszovóban az egészségbiztosítás szinte ismeretlen, egy esetleges komolyabb gyógykezelés, műtét az egész család anyagi összefogását igényli, és soha nem is haboznak előteremteni a pénzt a hazai vagy külföldi beavatkozásra. Ibrahim azt mondja, mivel ő magányos, megbékélt vele: ha eljön az ideje, ő orvos nélkül hal meg, úgy, ahogyan azt Allah akarja majd - bizonygatja. De azért kicsordul a könnye.

Nincs benne düh, gyűlölet, soha nem fordulna senki ellen. Hite a békéje, a megbékélése. Muszlim – ő, mint szitokszó -, de képtelen lenne embertársai ellen tenni. Pedig a magyar propaganda már akkor ezt sulykolta.

A koszovói menekülők nagy része közepesen jómódú volt, nem akarták elvenni sem a munkánkat, sem a kultúránkat. Februárban még őket kellett gyűlölnie a magyaroknak, azóta megfeledkeztek róluk – hatásosabb ellenség tűnt föl a láthatáron.

Szerző
Témák
menekültek