Sokszor tűnik úgy, mintha a mindennapok kavalkádjában elfelejtettünk volna valami fontosat az élettel kapcsolatban. Leköt minket a mindennapok nyüzsije: a hűtőből kifogy a kaja, a számlákat be kell fizetni, a hírek egyre csak jönnek, a facebookon kiscicás képeket lájkolunk és ebben az eszetlen nagy rohanásban nem marad időnk magunkra, és a magunkról való gondolkozásra. Tennivalók egymás utáni menedzselésének végeláthatatlan láncolatába bonyolódunk, és lassan önmagunkat is egy elvégzendő, legyártandó, majd kiértékelendő projektnek tekintjük, amit a határidő lezárulta után betesznek egy dobozba valami világvégi irattárban, hogy aztán soha többé ne beszéljenek róla.
Pedig – ha jobban belegondolunk – egész létezésünk értékét pont az egyszerisége adja. Az idő egy bizonyos pontján magunkhoz térünk, érzékeljük, hogy valami furcsa utazáson veszünk részt, rádöbbenünk, hogy ezen az utazáson mások is vannak, kicsit nézünk jobbra, kicsit balra és kész is. Vége, ennyi volt, nincs tovább. Legalábbis garantálni senki nem tud többet.
Ha kellő bölcsességgel és derűvel szemléljük mindezt, nem esünk kétségbe. Egyszerűen tudomásul vesszük, hogy az utazásnak nem feltétlenül van különösebb célja; utazgatunk és mások ideig-óráig útitársunkul szegődnek. Jókat beszélgetünk, egymásba szeretünk, kicsit haragszunk, aztán – szerencsés esetben – megbocsájtunk, végül pedig kivétel nélkül minden esetben elválunk egymástól.
Mivel az élmény mindannyiunk számára egyszeri, egyedi és – feltehetően – ismételhetetlen, egyik embernek sincs joga elvenni egy másik embertől a lehetőséget, hogy ezt az utazást a maga zavartalan módján tehesse meg.
Ha ez igaz, akkor érdemes úgy tekintenünk magunkra, mint az egy időben egy helyre pottyant emberek közösségére. Akik ma már több, mint hétmilliárdnyian vannak. Furcsa és bonyolult hálózat ez, amire megszámlálhatatlan címkét aggatunk. És bizony néha már magunk sem vagyunk egész biztosak benne, hogy melyik címke mit is jelent pontosan…
Miért érdekes ez? Mostanában egyre többször hallhatunk olyasmit, hogy magyarnak lenni valamilyen furcsa isteni adomány, amit a gonosz Európa mindenáron le akar gyűrni. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan azt is, hogy titokzatos erők ármánykodása folytán a mi kultúránktól idegen elemek készülnek kiirtani európaiságunkat. Hogy is van ez? Kik is vagyunk akkor tulajdonképpen?
Alle Menschen werden Brüder, vagyis Testvér lészen minden ember, írja Schiller az Örömódában. Talán nem véletlen, hogy 1972-ben Európa ezt a művet választotta himnuszául. Hiszen minden hibájával, félresiklásával és visszalépésével együtt, de mégis a mi nyugatinak nevezett kultúránk volt az, amelyik eljutott arra pontra, hogy nem csak felismerte, hanem pajzsára is emelte a szabadság végső eszményét, amelyben az Emberek testvérüknek, egyenrangú partnerüknek, ilyen értelemben tehát útitársuknak tekinthetik a többieket.
Ne felejtsük el azt sem, hogy ez a szabadság tette lehetővé azt a korábban soha nem tapasztalt gazdasági fellendülést, amelynek eredményeképpen a megelőző évszázadokhoz, évezredekhez képest jelentősen visszaesett a nincstelenek, az éhezők és a betegek aránya az emberiség egészét tekintve. Ez a szabadság hozta el azt a hihetetlen tudományos és technológiai fejlődést is, amely az emberiség történelmében talán először képessé tesz minket arra, hogy minden egyes fajtársunknak biztosítani tudjuk az emberhez méltó életet. Hogy miért nem tesszük, az persze másik kérdés. Talán az egyik legfontosabb.
Ám a témánál maradva: egyértelmű, hogy ez a szabadság, vagy legalábbis a szabadság iránti vágy része mindannak, ami vagyunk. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy nem a földi paradicsomban élünk, egyszerre sok szinten számos nehézséggel kell megbirkóznunk. Akkor vajon sokszor miért nem a problémákra adunk javaslatokat? Miért címkéket vágunk egymás fejéhez? Cigány, magyar, buzi, menekült, idegen, kínai és még sorolhatnánk, ezek egy szuszra kijöttek, még külön gondolkozni sem kellett rajtuk.
Amikor tehát azon töprengünk, hogy melyek is a mi identitásunk alapjai, hogy mennyiben vagyunk nemzetiek és/vagy európaiak, akkor azon kapjuk magunkat, hogy talán nem is a jó kérdéseket tesszük fel magunknak. Megint csak címkézünk, magyarnak lenni, európainak lenni, mi több, földinek lenni, az bizonyos értelemben mind ugyanazt jelentik: a felfoghatatlan nagyságú univerzum egy poros kis szegletének parányi bolygóján összehozott minket az élet egy rövidke időre, és ezt az ajándékba kapott időnket kell a lehető legélhetőbb módon közösen eltöltenünk úgy, hogy közben még ezt az életnek nevezett problémamegoldó játékot is játszanunk kell.
És közben persze mégse teljesen mindegy, hová is születünk. Mi sem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy itthon van töltött káposzta és túrórudi, máshol meg nincs. És lehet hogy ezért máshol kevéssé érezzük otthon magunkat.
Igen, talán ez kulcsszó: otthon. Otthonunk Magyarország, otthonunk Európa, otthonunk a Föld. Más és más vonatkoztatási rendszerek, de valamilyen formában mindegyik elválaszthatatlan részünk.
Ebben akár ki is egyezhetnénk.
De sajnos nem tudunk.
Bár az univerzum nagy kérdéseihez képest minden más piti jelentéktelenségnek tekinthető, mégiscsak a végletekig tudnak eszkalálódni egészen bagatell hülyeségek is. Hát egy i miatt is mehetni illy elszántan a halálba? – kérdezi Ádám az Ember tragédiájában és lám, végül is igen. Egy i miatt is lazán kiirtjuk az emberiség másik felét, ha éppen rossz lábbal keltünk.
Úgy tűnik tehát, hogy viaskodik bennünk két nagyon eltérő álláspont. Az egyik az emberi szabadságot és a szabad kiteljesedést vallja mindenek felett állónak. Ebben jobb napjainkon úgy szeretnénk hinni! A másik viszont kénytelen azt mondani, hogy a világunk veszélyes hely, hát meg kell védenünk magunkat és a mieinket, nincs mese. Akár embertelen eszközöket is bevetünk, mert a velünk egy címkét viselő emberek számunkra fontosabbak. Tessék felnőni, ez a nagybetűs valóság, minden más pedig gyerekes tündérmese habos-babos felhőcskékkel az égen.
Csodálkoznánk, ha esetleg kiderülne, hogy az emberek többsége ez utóbbit érzi magához közelinek?
Én nem csodálkoznék. Aggasztó híreket látunk és hallunk naponta. Terrorizmus, szélsőségesek, háborúk, bizonytalan gazdasági helyzet, menekülthullám. Ezek olyan dolgok, amelyektől könnyű megijedni. Sok az idegen címke. A legegyszerűbb talán, ha gyorsan falakat építünk magunk köré, az majd megvéd. Meg egyébként is. Jobb adni, mint kapni és ez a pofonra is igaz.
Sajnos nem vagyunk szentek, nem megy ez a másik orcánk dolog. Ezért mondjuk ki, léteznek olyan helyzetek, amelyekben már nem elég a szép szó, az érvelés és a meggyőzés, hanem bizony vissza kell ütni. Vagy lőni. Vagy amit éppen hoz az élet. Mint most például Szíriában.
Ám ne felejtsük el hogy végső soron mégiscsak egy olyan világban élünk, ahol minden sokszorosan összefügg egymással és sokszorosan egymásra is vagyunk utalva. Egész egyszerűen a felelőtlenség csimborasszójának tűnik, ha elhisszük, hogy mi magyarok valami csoda folytán mentesülünk az emberi civilizációt átszövő felelősséghálózatból, ezért elég néhány fal, meg a falra címke és azzal el is intéztük a kérdést, más dolgunk ezután már nincs, jónapot!
Az igazán jó kérdés tehát az, vajon hol is van a mi helyünk a rendszer egészében? Mit tettünk a múltban, mit teszünk most és mit kívánunk tenni a jövőben? Ezek a cselekedeteink hogyan hatnak majd a többiekre és az utánunk következőkre? Tudunk-e segíteni azokon az embereken, akik a rendszer egészében olyan helyre születtek, ami miatt nálunk kedvezőtlenebb körülmények között kényszerülnek élni? Ez mit kíván tőlünk? Mit tudunk tenni egyénként?
Persze az ehhez hasonló kérdésekre nagyon nehéz általános érvényű válaszokat találni. Sokkal valószínűbb, hogy mindnyájunknak magunkban kell eldöntenünk, hogy mennyivel tudunk hozzájárulni egy jobb világ építéséhez. Lesznek persze olyan ügyek, amelyek szűkebb közösségeket érintenek, mondjuk a nemzetünket. Lesznek olyanok is, amelyek tágabb megoldási kereteket kívánnak és az Európai Unió országainak közösen kell majd fellépniük, hogy sikeres megoldásokat találjanak. Végül lesznek olyan kihívások, amire a Föld lakóinak közösen kell válaszolniuk, mert világunk sorsát érinthetik a nem túl távoli jövőben.
Egyet azonban meg kell értenünk: nemzetről, Európáról vagy a Földről beszélünk, végső soron csak a fókuszunkat állítgatjuk. Mindegyik fontos, csak hol ezt, hol azt vizsgáljuk. Ezek nem egymást kizáró dolgok. Éppen ezért kár volna, ha túlságosan beleragadnánk egyetlen nézőpontba, mert az ilyesmi csak arra szolgál, hogy tovább tördeljük az amúgy sem könnyen érthető világot. Ha pedig nem is ugyanarról beszélünk, nagyobb valószínűséggel csúszunk el egymás mellett. A meg nem értés pedig csak újabb konfliktusokat szül. A vége így pusztítás lesz és nem pedig építés.
Márpedig nekünk ez utóbbi a célunk, nemde?
