Előfizetés

Programot vár az egészségügy

Van, aki szerint 20 éve nem történik semmi a magyar egészségügyben, mások csak az ezredfordulótól mérik a lemaradást, a legmegengedőbbek pedig csak az utóbbi egy-két évre mennek vissza, de a végeredmény minden esetben ugyanaz: koncepció, pontos jövőkép nélkül nincs és nem is lesz érdemi változás. Ma már az is általános vélemény, hogy nincs tovább, az ágazatnak nincs újabb 2-3 éve, hogy kivárja, míg valamit kiagyalnak a döntéshozók és kisakkozzák, hogy azt miként lehet a legolcsóbban megúszni, hogyan lehet a lehető legtöbb terhet átpakolni a betegek és a szakterületen dolgozók vállára.

Ez volt az egészségügy ünnepi ajándéka a nagy állami karácsonyfa alá: az alakuló egység. Sokáig kellett várni, hogy az orvosok is meg merjenek szólalni, de elérkezett a pillanat. Az intézeteket és osztályokat vezető mogulok kivételével már nincsenek olyan orvosok a hazai ellátórendszerben, akik ne akarnának gyökeres változást, itt már régen nem csak béremelést, ennél sokkal többet követelnek a dolgozók.

Program kell, nem lehet megúszni. Meg kell mondani, milyen legyen az alapellátás, mert nem elég kijelenteni, hogy az apránként belepakolt milliárdok majd szép lassan visszacsábítják a falusi körzetekbe a háziorvosokat, mert nem fogják. Nem elég mintaprogramokat fizetni külföldi pénzeken és azt mondani, itt vannak a praxisközösségek, csoportpraxisok, milyen jól működnek még a legelmaradottabb vidékeken is, mert ha nem lesz pénz a gyógytornászra, dietetikusra, a helyi programokat szervező segítőkre, senki nem akar majd csatlakozni ezekhez a rendszerekhez – a kormány pedig nem elég elszánt, hogy erre rákényszerítse a háziorvosokat, hisz akkor a jogosítványok mellé pénzt is kellene adnia. Mire kiderülhetne, milyen eredményeket hoznak az alapellátás új formái, már rég akkora lyukak tátongnak a rendszerben, amelyeken át a mélybe zuhan a beteg. Még márciusban hozták nyilvánosságra a Szinapszis Kft. Betegbiztonság 2015 című felmérésének eredményeit. A kutatás akkor azt igazolta, hogy ha semmi nem változik, a háziorvosi korfa és a betöltetlen háziorvosi praxisok száma alapján 2025-re 4,5 millió embernek nem lesz alapellátása.

A remény vagy a reménytelenség folyosója? FOTÓ: Molnár Ádám

A remény vagy a reménytelenség folyosója? FOTÓ: Molnár Ádám

A népegészségügyi fókuszú ellátást mantrázva hivatalnokok gyártják a papíron jól mutató egészségterveket, de attól még magyarok állnak a rákhalálozás rémisztő dobogóin, az elmaradott térségekben nem tudnak kezelésre járni a betegek, gyerekeiknek nem tudják időben kiváltani a gyógyszereket, kórházakban osztályok zárnak be szakemberhiány miatt, a végletesen túlzsúfolt járóbeteg várótermekben sorra ájulnak el az idős betegek, mert egy szék sem jut nekik.

Átfogó változásokat, ezekhez részletesen kidolgozott koncepciót, hatástanulmányokkal és pontos számításokkal igazolt terveket vár mindenki, ehelyett vérlázítóan semmitmondó sikerpropagandát kapnak orvosok, ápolók és betegek. Az új államtitkártól 2 és fél hónap alatt annyi tellett, hogy elzavart egy csomó országos főembert az egészségbiztosító vezetőjétől az országos tisztifőorvosig, de nem tudni, a változásokat hogyan akarja elérni.

Karácsonykor közben tovább nőtt a paraszolvenciát elutasító és azonnali változásokat sürgető „1001 orvos hálapénz nélkül” Facebook-csoport létszáma. Tagjaik azt gondolják, nincs reális esély arra, „hogy az ágazat vezetése épkézláb javaslattal álljon elő. Vagy az ítélőképességüket vesztették el vagy a józan eszüket. Egyik sem jó hír!” – fogalmazta meg egyikük. Meg kellene cáfolni őket.

A csoda elmaradt

Azt mondta valamelyik nap az unokám, nem érti, miért nem lehet belelátni az emberek gondolataiba? Ha nem is pontosan erre, de valami hasonlóra jutottam magam is, amikor hallgatva egyik-másik politikusunkat, legszívesebben azt kívántam volna: valami karácsonyi csoda folytán hirtelen azok a szavak jöjjenek ki a száján, amire gondol, és ne azok, amiket betanult.

Ha ez megtörtént volna, akkor Rétvári politikai biznisz-keresztény államtitkár sem arról beszél a minap, hogy büszke lehet ez a kormányzat az elért eredményeire, hiszen sokkal kevesebben nyomorognak ebben az országban, mint korábban. Ha elsétált volna valamelyik budapesti ételosztás színhelyére, maga is láthatta volna, még soha ennyi ember nem várta fagyoskodva, ha kellett órákig sorban állva, azt az egy tál meleg levest, ami a jótékonyság kondérjából jutott neki. Akkor inkább önkritikát gyakorol, megesik „keresztényi” szíve az „út szélén hagyott” szegények panaszain. De a csoda elmaradt, karácsony küszöbén is hazugság hagyta el a száját.

Erdő Péter bíborost is megleckéztethette volna egy ilyen krisztusi csoda. Az éjféli misén – némi késői reakcióként - arra kérte a híveket, hogy gondoljanak karácsony éjszakáján azokra a gyerekekre, akik kénytelenek voltak szüleikkel együtt elmenekülni otthonaikból a háborúk és üldözések elől, és menekülttáborokban fagyoskodnak. Ám, ha a valóság szavai tolulnak az érsek ajkára, ránéz a templom első sorainak egyikében bólogató Rogán miniszterre és szemrehányással illeti őt, egész kormányával együtt. Egytől egyig megdorgálja a parlamentben bólogató, csak politikai érdekből keresztényeket, élükön az ájtatos Harrachot és Semjént, amiért szívtelenül elnézték, hogy családok ezrei, gyerekek százai étlen-szomjan, ázva-fázva, borzalmas körülmények között várják sorsuk jobbra fordulását. Onnan, a karácsonyi szószékről fedhette volna meg őket, miként a pápa is tette Rómában a rideg-szívűség bűnébe esett politikusokkal. Mea culpa, mea maxima culpa! - mondhatta volna, amiért sokáig hallgatott ő maga is. És megfeddhette volna püspökei többségét is ugyanezért.

De a csoda elmaradt.

A csoda elmaradt

Azt mondta valamelyik nap az unokám, nem érti, miért nem lehet belelátni az emberek gondolataiba? Ha nem is pontosan erre, de valami hasonlóra jutottam magam is, amikor hallgatva egyik-másik politikusunkat, legszívesebben azt kívántam volna: valami karácsonyi csoda folytán hirtelen azok a szavak jöjjenek ki a száján, amire gondol, és ne azok, amiket betanult.

Ha ez megtörtént volna, akkor Rétvári politikai biznisz-keresztény államtitkár sem arról beszél a minap, hogy büszke lehet ez a kormányzat az elért eredményeire, hiszen sokkal kevesebben nyomorognak ebben az országban, mint korábban. Ha elsétált volna valamelyik budapesti ételosztás színhelyére, maga is láthatta volna, még soha ennyi ember nem várta fagyoskodva, ha kellett órákig sorban állva, azt az egy tál meleg levest, ami a jótékonyság kondérjából jutott neki. Akkor inkább önkritikát gyakorol, megesik „keresztényi” szíve az „út szélén hagyott” szegények panaszain. De a csoda elmaradt, karácsony küszöbén is hazugság hagyta el a száját.

Erdő Péter bíborost is megleckéztethette volna egy ilyen krisztusi csoda. Az éjféli misén – némi késői reakcióként - arra kérte a híveket, hogy gondoljanak karácsony éjszakáján azokra a gyerekekre, akik kénytelenek voltak szüleikkel együtt elmenekülni otthonaikból a háborúk és üldözések elől, és menekülttáborokban fagyoskodnak. Ám, ha a valóság szavai tolulnak az érsek ajkára, ránéz a templom első sorainak egyikében bólogató Rogán miniszterre és szemrehányással illeti őt, egész kormányával együtt. Egytől egyig megdorgálja a parlamentben bólogató, csak politikai érdekből keresztényeket, élükön az ájtatos Harrachot és Semjént, amiért szívtelenül elnézték, hogy családok ezrei, gyerekek százai étlen-szomjan, ázva-fázva, borzalmas körülmények között várják sorsuk jobbra fordulását. Onnan, a karácsonyi szószékről fedhette volna meg őket, miként a pápa is tette Rómában a rideg-szívűség bűnébe esett politikusokkal. Mea culpa, mea maxima culpa! - mondhatta volna, amiért sokáig hallgatott ő maga is. És megfeddhette volna püspökei többségét is ugyanezért.

De a csoda elmaradt.