Orbán provincializmusa

Mindenki jól járt, kivéve az ellenzéket – ezzel a mondattal zárta a kormánypárti, állami pénzekkel erősen kipárnázott Magyar Idők című napilapnak adott karácsonyi interjúját Orbán Viktor. Ugyanakkor, vagy egy-két nappal később a német Die Welt arról értekezett, hogy vajon megállítható-e Európa orbanizációja. A két mondatnak látszólag semmi köze egymáshoz, de alább talán sikerül bizonyítani, hogy mégis.

A magyar kormányfő neve, mint egy jelenség kifejeződése, nem új keletű a mainstream sajtóban. Az a nacionalizmus, amelyre Orbán Viktor több, mint húsz éve rátalált és amely eddigi csúcspontját az idén érte el, fokozatosan hatott a magyar társadalomban és bár a MIÉP színre lépésekor még óvatosabbnak mutatta magát, mára a Fidesz-Orbán politika fő lényegévé vált. Az immár háromszoros miniszterelnök lényegében minden hatékony eszközt átvett a szélsőjobbtól; a nacionalizmus mellett a populista szólamokat és ígéreteket, a liberalizmus kiátkozását, a baloldal megvetését, az Egyesült Államok fő gonoszként való feltüntetését és igen, az Európai Unió gyalázását. Fideszes körökben, hogy stílszerű legyek, már a pápa sem szent, ha nem azt a véleményt hangoztatja, amit a magyar kormánypárt, Merkel a legenyhébb megközelítésben is a baloldal által megtévesztett, ügyetlenkedő asszonyság, a többi uniós vezető pedig másutt kiselejtezett politikus, aki alkalmatlan bármiféle vezetői szerepre.

Lassan ott tartunk, hogy nincs sehol oly tehetséges, irányításra alkalmas, sikert-sikerre halmozó politikai garnitúra, mint itt a Kárpát medencében. Olyan csapat ez, amely minden helyzetre megtalálja az adekvát választ, az egyetlen csapat, amely képes a válságot kezelni és persze mindenkivel jót tenni. Mindenkivel, aki hajlandó azt a nótát fújni, amelyet ő szeretne hallani. Ezért mondhatja Orbán azt, amit a bevezetőben idéztünk, hogy tudniillik itt a Fidesszel mindenki jól járt, kivéve az ellenzéket.

Értjük, természetesen értjük a gondolat lényegét; Orbán nyilván arra utal, hogy az ellenzék pórul járt, hiszen nem kormányozhat. De ez a kijelentés csakis az orbáni világban állja meg a helyét, kizárólag az ő személetmódja alapján igazolható vissza. Abban a koordináta rendszerben, amely a hatalom birtoklását helyezi az origóba, ami azon túl van – a pozitív tartományban - az az alávetettség, a negatív tartományban pedig mindazok, akik politikai ellenfelek, választási győzelemre törnek. Velük nincs megegyezés, feléjük nincsenek gesztusok, ők csak vesztesek lehetnek. Ebben a metszetben valóban nem lehet mást állítani, mint azt, hogy az ellenzék az egyetlen, amely rosszul járt. Igaz ugyan, hogy Kövér László - egy bódult pillanatában - erősebb ellenzéket kívánt maguknak, de ezt egy pillanatig se higgyük el nekik; ők igazában az egypárt rendszerben éreznék magukat jól, vagy egy hajdan volt NDK-modellben, ahol ugyan papíron létezett több párt, valójában azonban csak a kommunisták léteztek. És ne féljünk attól, hogy egy ilyen közegben bajba kerülne Orbán, hisz – mint tudjuk – lételeme a harc; találna ő akkor is ellenséget, vesztésre ítélt csapatot. Hiszen láthatjuk: miután itthon – úgy ítélte meg – lényegében elfogyott a legyőzendők köre, kilépett a világpolitika színpadára és most ott arat fényes sikereket. Legalább is ő így láttatja, a mögötte sorakozók, így láttatják.

Tévedne? Tévednének? Hogy ez is csak az itthon már megszokott, de hatékonyan nem leleplezett, vagy másként: egyelőre hatékonyan működő sikerpropaganda része? Igaza van Orbánnak, amikor a visegrádi országok példaadó együttműködését említve a saját meghatározó szerepét emeli piedesztálra? Nos, a kérdésre nem is olyan egyszerű a válasz. Ha ugyanis a Fidesz elnökének működése nem okozna zavart, a Die Welt nem használná az „orbanizáció” kifejezést és nem tartanának a demokratikus európai országok véleményvezérei attól, hogy az orbáni gondolatok, a nacionalizmus fegyvere teret hódíthatnak náluk is. Nem mondhatjuk tehát, hogy Orbán működése, átlépve a határokat, már nem hat, nem hódít; sajnos hat és hódít. Számára most az Európa Unió és multikulturalizmust elfogadó országok a legyőzendő ellenfelek, amihez a menekültválság nyitotta meg az utat. A kontinensnyi bizonytalanság orbáni, Európára méretezett magabiztosságot szült. Mi tagadás: a látszat az, hogy Orbán kinőtte Magyarországot, és mert következmények nélkül támadhatja az Uniót és annak vezetőit, olybá tűnik, mintha a kezébe is vehetné az európai irányítást. Ami a nemzetállami szuverenitás növekedését hozná magával, azaz…De nincs azaz: Orbán uniós vezetőként kerülne csak igazán bajba, hiszen akkor engednie kellene az olyan vezetőknek, mint ő maga. Engednie kellene, hogy egyes kormányfők kényük-kedvük szerint válogassanak az integráció előnyeiből és negligálják a közös felügyeletet, illetve döntést ott, ahol erre szükség volna. Vagyis, Orbánnak – aki ugye könnyedén váltja át barátait ellenséggé és fordítva (lásd visegrádiak) – semmi szüksége egy ilyen integrációs vezető szerepre. Ő pontosan azt akarja, ami most van: kitörne a periférikusnak látszó szerepből és az eszme szintjére emelné helyenként provinciális gondolatait. Mert éppen ezzel a mérhetetlen provincializmussal tudja magát – most és itt, 2015 Európájában – világpolitikai tényezőként feltüntetni.