Nagy Imre 1989-es újratemetésén Orbán Viktor így beszélt: „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik." Ma azon kell töprengenünk, vajon hány nemzedéket tett tönkre az „illiberális” politikai berendezkedés, miközben a Fidesz alapító generációja is hatalmának delelőjére érkezett, s ahol alig szuszognak a demokraták. E légüres térben néhányan madzagot keresnek, hogy belekapaszkodva legalább gondolkodni lehessen a baloldalról.
Mit tehet egy milliomos?
Már az elején elakadunk. „Fáznak a körmeim. Nem értem, hogyan fázhat a köröm” – idézi a könyv egyik szerzője Borbély Szilárd regényét, a Nincsteleneket. „Legkésőbb akkor, a teljes megfosztottságról, a megszomorítottságról szóló remekmű olvasásakor kiderült: mi sem... tudjuk, hogyan fázhat a köröm” – állapítja meg rezignáltan a recenzens. Mi pedig azon tépelődünk: meg kell-e tapasztalnunk, hogyan fázik a köröm, vagy elég annyi, ha tudjuk, van, akinek fázik, és tenni akarunk azért, hogy ne fázzon. Nem mellékes töprengés ez egy olyan világban, ahol az egyik baloldali azt mondja a másikról: egy milliomos nem beszélhet senki szegény nevében, de még a szegényekért sem. Baloldaliságunk így már az elején megtorpan, kezdünk félni, hogy itt baloldali csak a nincstelen lehet.
Persze, igazságtalanok vagyunk: a Borbély regényéről szóló csak egyike annak az ötven röpke esszének, amelyet a Progress Alapítvány kuratóriumának támogatásával (elnökség: Ágh Attila, Fleck Zoltán, Kocsis András Sándor) a Noran Libro közreadott (Ötven könyv, amit minden baloldalinak ismernie kell, 2015., szerkesztők: Böcskei Balázs, Sebők Miklós).
Félszáz – itt felsorolhatatlan – önmagát baloldalinak tartó (korra, nemre és társadalmi státuszra tekintet nélküli, zöld, feminista, emberi jogi liberális, pragmatista) szerző választott magának szabadon egyetlen könyvet – a közgazdaságtól a szépirodalomig -, aminek ismerete szerinte kötelező egy baloldali polgárnak.
Megakadhatnánk itt is. Mert a félszáz recenzált kötet ismerete minden (konzervatív-jobboldali) polgárnak is jót tenne, ahogyan legalább félszáz szélsőjobboldali-konzervatív és beskatulyázhatatlan gondolkodó ismerete (Hitlertől, Goebbelsen át Francois Furet-ig, és a „liberálfasizmust” leíró amerikai Jonah Goldbergig, Francis Fukuyamától, Sebastian Haffnerig, a szellemtörténész John Lukacsig, Jacques Barzunig) sem volna rossz hatással a baloldalra. Tanácsolnánk ezt, ha nem tudnánk, ma politikai térféltől függetlenül olyannyira nem olvas senki semmit, hogy nem egy napilapot, hanem még egy folyóiratot sem képes eltartani a saját szellemi közössége. Ez persze elnézővé teszi az Ötven könyv… olvasóját, hiszen a szerkesztők célja talán éppen ennek – a kötetben is tapintható - erősen polarizált baloldali gondolkodásnak a behabarása volna. Akkor is, ha erősen vitatható a szerzők szabad választásának célszerűsége (mindig akad joggal hiányolt szerző – Marx például ilyen keretek között feldolgozhatatlan -, amit viszont nem enyhít az „ismernie kell” megszorítás), de legalább valaki, aki egyszer képes lesz szintetizálni a baloldali gondolkodást, megfelelő képet kap arról a nem éppen szűk spektrumról, mit gondolnak ma a baloldali meditálók baloldalinak.
Van is, meg nincs is
Hogy mit gondoltak a szerkesztők baloldali szerkesztői elveknek, azt megtudhatjuk az előszóból, de – a jó szándéktól eltekintve - boldogok nem leszünk tőle. Mert: ha már szabadjára engedték a gyeplőt, akkor be kellene érniük azzal a hatalmas tükörrel, amelybe belepillantva ma a baloldal ezer ágra szakadva elveszve érzi önmagát. Vagy, valamiféle szintetizáló igénnyel lépni fel, amelyre a szerkesztők szellemi kapacitása megvolna. E helyett először is „játékos felháborodásról” értesülünk a kérdésre, létezik-e baloldal Magyarországon. Mert hát hogyne létezne! Aztán azt olvassuk: „A fiatalos, rebellis hévhez történelmileg passzoló baloldali mozgalom nincs, még annak legtágabb meghatározásában sem… Baloldaliak vannak, de baloldal nincs… Azért nincs…, mert az, amit a köznyelvben baloldaliként azonosíthatunk, a szoclib gondolkodásmód tartalmilag kiüresedett…” Az ok: "a rendszerváltás utáni Magyarországon végleg összemosódott egymással a baloldali és a liberális gondolkodás.” Pedig "igény lenne egy autonóm baloldalra. Még akkor is, ha eszmetörténeti közhely, hogy a baloldali és a liberális gondolkodás között számos átfedés van”, akkor is, ha demagóg illetve radikálisan progresszióellenes jobboldali erőkkel szemben "a kor parancsa is azt követeli meg, hogy szolidaritást mutassanak egymással a szétforgácsolódott »demokratikus« erők”. Nem jutottunk el ugyan a „korparancs” gyurcsányozásig, de talán az idézőjel a demokratikus jelzőn megmutatja, mennyire messze vagyunk még a kötetben tükröződő sokszínűség napi tapasztalhatóságától is, hát még attól, hogy egy "autonóm baloldal" érintkezést keressen a konzervatívokkal a mind nagyobb tért hódító (szélső)jobboldali populizmus ellen. A kötet miniesszéit mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére többnyire nagy élvezettel lehet olvasni. A szerkesztők és a szerzők dicsérete, hogy nyoma sincs a hajdani politikai brosúrák emlékének.
Egyetértünk a szerkesztőkkel: szándékunk, hogy "idővel ismét legyen Magyarországon baloldali értékeken alapuló színvonalas közbeszéd, legyenek sokak számára vonzóak a baloldali közpolitikai megoldások. S – talán idővel - legyen a baloldali értékeket valló millióknak következetes és erős politikai képviselete.” Az Ötven... gondolatai nyomán az olvasó maga is késztetést érez, hogy elgondolkodjon, mit várna el egy ilyen politikai képviselettől.
Mindenekelőtt azt, hogy ez a ma szinte virtuális képviselet egyetlen tagja se gondolja magát a baloldaliság kizárólagos képviselőjének, amely minden más hasonló erőt le akar mosni a politikai színtérről. Aztán azt, hogy felismerje: egy olyan politikai közegben, egy olyan hatalom ellen, amely lebontotta vagy kisajátította a polgári liberális parlamentarizmus intézményrendszerét, amely értékeivel együtt kitagadta a liberalizmust, és a baloldalt a nemzetből, amely az autoriter állam nevében minden emberi és közösségi autonómiát tagad, csak valamennyi demokratikus erő és a civil társadalom összefogásával léphet fel a siker reményében. És még csak az sem kell, hogy ebben a vágyott széles – a konzervatívoktól a polgári radikálisokon, zöldeken át a szociáldemokratákig - koalícióban egy szociáldemokrata párt vigye feltétlenül vezető szerepet, hogy feltétlenül ő adja a következő kormányfőt, vagy a kormánytöbbséget. A tét ugyanis nem a baloldali/konzervatív váltógazdálkodásban vitt vezető szerep, hanem a demokratikus parlamentarizmus léte.
Egy ilyen baloldali politikai képviseletnek - megértve a populizmus vonzerejének okait - mindenekelőtt le kellene mondania a jobboldali populizmusra adandó baloldali populista válaszról, bármilyen népszerű volna is az. Ennek a politikai pártnak először is tisztáznia kellene viszonyát a mai kapitalizmusokhoz és a globalizációhoz, mert a kapitalizmus arcunkra kiült utálata több mint kevés: céltalan ostobaság. A kötetből David Held – Anthony McGrew Globalizáció/Antiglobalizáció című, 2010--es könyvéből idézhetünk (recenzens Bayer József): „Normatív szempontból a kommunitárius, illetve a kozmopolita alapállás képezi a globalizációhoz való viszony ellentétes pólusait. Az első a politikai közösség elsődlegességét vallja, amelyet minden áron meg kell őrizni a globalizáció támadásával szemben. A nemzeti és vallási fundamentalizmus is ebből táplálkozik. A második a közjót az egyénekhez és azok tagolt közösségeihez kapcsolja, kimutatva, hogy minden nemzetállam belsőleg megosztott, a politikai közösség rendszerint csak konstruált, és nem homogén. Minden nemzetállam regionális és globális hálózatokba van tagolva, így az egyéneknek is sokféle kötődése és identitása lehetséges.” Mint Bayer írja: a szerzők vezérlő eszméje a magyar baloldal számára is releváns „kozmopolita szociáldemokrácia”, amely számol a globalizációval, miközben hatásainak politikai és szociális kiegyenlítését is feladatának tekinti. Ennél többet nem mondhatunk.
Amikor kapitalizmusról beszélünk, akkor az európai kapitalizmusról beszélünk. Nem tévesztjük szem elől, hogy az Egyesült Államok a történelem különös teremtménye, ahol - Francis Fukuyamát idézve - önmagában az egyenlőtlenség sosem okozott igazi csalódottságot, lévén hogy az esélyek, nem pedig a kimenetelek egyenlőségét hirdeti. Ezzel szemben a jóléti államok Európájában nem az esélyek, hanem a kimenetelek egyenlőségét figyeli a polgár. Nem egyenlő egyéni esélyeket vár, hanem erős állami közszolgáltatásokat, s ha ezek a megszorításokkal veszélybe kerülnek, úgy gondolja a jóléti állam diszfunkcionális, csalódottságában pedig utcára megy, s ahhoz a populista-demagóg szélsőséghez csapódik, amelyik azt ígéri, helyreállítja a „rendet”.
A baloldal - ha már legyűrte a kapitalizmus okozta hányingert - ugyanakkor nem feledheti, hogy (Fukuyamát idézve) a liberális demokrácia politikai rendszerként akkor működik a legjobban, ha individualizmusát mérsékli a közügyek iránti érdeklődés, a kapitalizmus tevékenységét és közösségi ellenőrzését is megkönnyíti, ha individualizmusát a társulási készség ellensúlyozza. Így kellene újragondolni az állam szerepét, s a mai jobboldal által eltorzított újraelosztást. Világossá téve: szemben a mostani korporativizmussal az állami beavatkozás nem feltétlenül tagadja a gazdasági szabadságot. Ám, ha a társulási készség képtelen összefogni, akkor az atomizálódó polgároknak gyámkodó államra lesz szükségük. Az állam nem ellenőrizhető közhatalom lesz, hanem egy, az önszerveződéshez tunya társadalmi többség által hatalomra juttatott politikai kisebbség diktatúrája.
Leszámolni a balsorssal
Az, hogy a magyar nemzet kulturális örökségét meg kell őrizni csak a mai hatalom számára nem releváns közhely. De: ez az örökség az európai kultúra része is, ami politikai vetületben arra predesztinálja, hogy az európai politikai berendezkedés, az európai politikai közösség egyenjogú alkotóeleme és formálója legyen. Az orbáni érveléssel szemben, a nemzet (amely nem azonos saját államával) fennmaradásának feltétele, hogy államának mindazokat a szuverén elemeit az európai politikai központra ruházza, amelyek az európai – ma: uniós – együttműködést elmélyítik. Mert az előző nemzedék által kivívott szociáldemokrata konszenzus bomlásához az vezetett, hogy nem volt képes a nemzetállamot meghaladó vízióval előállni. Ezért a magyar demokratáknak, benne a magyar baloldalnak az európai gazdasági, politikai integráció elmélyítésén kell dolgoznia.
Helyet kapott a kötetben az előbb már idézett Tony Judt brit baloldali történész Balsors ül e tájon című munkája is. Ezúttal hadd ne a recenzenst idézzük, hanem – szabadon - magát Judt-tot: az európai baloldal elfelejtette, hogyan hirdesse a szociáldemokráciát. Elfelejtette, hogy a politika nem csak pragmatizmus (rosszabb esetben prakticizmus), hanem értékválasztás is, amihez erkölcsi fogalmaktól átitatott közbeszédnek kell társulnia. Nem kell új dolgokat kitalálnia, csak másként kellene gondolkodnia, hogy másként tudjon beszélni egyenlőségről, igazságtalanságról, méltánytalanságról, erkölcstelenségről, amelyről valaha világosan beszélt. Arról, hogy a szélsőségesen egyenlőtlen társadalmak labilisak. A baloldalnak kicsit kevesebbet kellene sajnálkoznia a múltbeli hibáiért, és magabiztosabban beszélnie az eredményekről, még ha azok sohasem voltak tökéletesek. A baloldalnak el kellene felejtenie a félelmet önmagától, és attól, hogy valóságos történelmi bűneit agresszíven a szemére hányják. Világossá kellene tennie, hogy az a volt "létező szocializmus", amelynek etikai-politikai örökségét kényszerűen hurcolja, nem azonos a szociáldemokrácia jövőjével.
Ha ezt a másfajta beszédet az Ötven könyv… segíti, akkor már elérte a célját.
