Somló Tamás: Próbálom elviccelni az életemet

Publikálás dátuma
2016.01.06 06:46
„A zene olyan örömforrás, mint a szerelem. Lehet benne lubickolni, megbékélni, vigasztalódni” FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /
Pályáját cirkuszi akrobataként kezdte, de a világ körüli turnék szüneteiben már akkor is zenélt. Hatvanévesen jogi diplomát szerzett, mert annak idején megígérte az apjának. Somló Tamás szerint a nevetés karban tartja a lelket. Talán őt is ez konzerválja, meg az, hogy még mindig szeret zenélni. A lakályosan zsúfolt lakókonyhában a házigazda frissen főtt szafaládéval kínál, az egyik kutya a lábfejemre telepszik, a másik a felső szinten dekkol, a papagáj időlegesen némasági fogadalmat tett, a hörcsög valamely sarokban bujdokol.

– Amikor felhívtalak, azt mondtad, nem leszel jó riportalany, mert nem vagy elég okos. Szerinted mitől okos egy ember?

– Vannak, akiknek sebesen pörögnek az agytekervényei, begyűjtik a kívülről jövő információkat és ezeket helyesen tudják értelmezni. Szerepe van ebben a tanultságnak, érdeklődésnek, kíváncsiságnak, neveltetésnek. Annak, hogyan szocializálódik az ember, hogyan viszonyul az őt körülvevő közeghez.

– Az nem okosság, ha valaki jól tudja élni az életet? Mert ebben bárki példát vehetne rólad.

– Nem tudom, hogy ehhez ész kell-e. Nekem mázlim van, mert apám groteszk világlátását örököltem, sok mindenen tudok röhögni, és ez karban tartja a lelket. Három alomból négy gyerekem van, s kezdettől megpróbáltam úgy irányítani az életüket, hogy humánus, toleráns ember váljon belőlük. A fiaim már nagyok, a maguk útját járják. Lili, a lányom tizenöt éves, őt kifejezetten okosnak tartom. Röntgenszeme van, ez különleges adottság. Szinte átlát az embereken, néhány szóból, gesztusból felméri, kivel áll szemben.

– Te nem vagy jó emberismerő?

– Én naivabb vagyok. Sokan mondják, hogy gyerekes szimptóma, ha valaki nem nő fel, nyitott marad, mindenkit a bizalmába fogad, mindenkiben a jót látja, és ettől az esetleges csalódások sem térítik el. A mai napig így élek. Talán apámtól tanultam ezt, aki a családjában, a munkahelyén, mindenhol igyekezett bizalmi, emberi viszonyt kiépíteni és megtartani. Pedig nem volt könnyű élete. Megjárta a munkaszolgálatot, két testvére túlélte a vészkorszakot, a harmadik nem. Jóska a Radnóti-féle brigádban volt, és abból csapatból alig jött vissza valaki. A történtek mindannyiukban kitörölhetetlen nyomot hagytak. Apám soha nem beszélt erről, de tetten érhető volt minden megnyilvánulásában, a diszkrét rezignáltságban, amit már gyerekként is éreztem.

– A mi korosztályunk együtt él a család elhallgatott múltjával. Én is csak akkor ébredtem rá erre, amikor már nem volt kitől kérdezni.

– Igen, akik átélők és tanúk voltak nem akartak megnyilatkozni. Talán minket védtek azzal, hogy a terheiket magukkal vitték a sírba. De például a mamám még él. Százéves, Rawensbrückben volt koncentrációs táborban, ahol kísérleteztek a nőkön. Ma sem hajlandó beszélni erről. Ötéves voltam, amikor a mama a családba került. A vér szerinti anyám akkor vált el apámtól, és az új anyukával kaptam egy nagymamát is, aki rettentő sokat foglalkozott velem. A nagymamának három gyereke veszett oda a táborokban. Arra élénken emlékszem, hogy minden nap sírt, én pedig azt hittem azért, mert valami rosszat csináltam.

– Gondolkoztál már azon, hogy mennyire befolyásolja ez a múlt az életedet?

– A múltunkat kivédhetetlenül magunkkal cipeljük. Egy ilyen múlt nyomait a következő generációk is viselik, mert nem lehet megérteni. Nincs rá magyarázat, és azt veszem észre, hogy nem tudom elmesélni a gyerekeimnek, mit érzek, mert nem akarom, hogy ők is szenvedjenek. Próbálom elviccelni az életemet, de a kérdőjelek mindig ott vannak legbelül. Hogy történhetett ez meg? Egy felvilágosult korban hogyan lehetett tömegeket meggyőzni arról, hogy milliók kiirtása helyes, sőt üdvözítő?

– Az emberek manipulálhatóak. Ennek ma is tanúi vagyunk nap mint nap.

– Igen, sajnos. Gőzerővel működik a propaganda-gépezet, a túlkoncentrált hatalom mindenre rátelepszik, és egyre gyarapszik a csókosok köre, meg a rendvédelmi populáció. Azt mondják, ez még belefér a demokráciába. Szerintem már régen nem így van, de még sokan elhiszik.

– Nem érzed néha, hogy kihalófélben lévő faj vagy a liberalizmusoddal, a derűddel, a megbocsátó attitűddel?

– Mit csináljak? Nekem így jó, és már nem fogok megváltozni. De az igaz, hogy sokszor csak nézek, mint Rozi a moziban. Nem értem, mi szükség van a kettős beszédre, hogy mást mondanak kint és mást itthon. Miközben hál’ istennek részesei lehetünk a világ egyik legrégebbi kultúrkörének. És ahelyett, hogy örülnénk, mi „nem hagyjuk magunkat”. Ki akar minket bántani? Ki ellen kellene védekeznünk? Európa a mai életlehetőségek non plusz ultrája. Ide szeretne jönni a fél világ. Nem mellékesen ebből él az ország. Szerintem nem fogja hagyni a társadalom, hogy ebből a klubból kiléptessenek minket, mert ez nem a mi generációnkat érintené elsősorban, hanem a gyerekeinket, unokáinkat.

– Térjünk át a zenére! Tavaly megalakult egy új banda, a fiatalokból álló Abrakazabra zenekar, kiegészülve régi LGT tagokkal: Solti János dobossal, Karácsony János gitárossal és veled. Régi LGT-dalokat játszotok, kicsit újrahangszerelve. Végigálltam egy bulitokat a szigetszentmiklósi sportcsarnokban – fergeteges volt. Mostanában fű-fa-virág az Arénában vagy a Kongresszusi Központban koncertezik, szerintem ti is megtöltenétek bármelyiket.

– Az LGT-vel utoljára 2012-ben „arénáztunk”. A vártnál jobban sikerült, szépen megtelt a ház, jólesett. De arra, hogy valaki menedzselni tudja önmagát, esetleg másokat is – születni kell. Van, aki érzi, van, aki beletanul, és most már olyan is van, aki tudományosan műveli. Egy nagy bulihoz szponzor kell, és nekem nincs pofám segítségért kuncsorogni. Talán azért, mert nem érdekel a pénz. Nem is kerültem soha abba a helyzetbe, hogy azon kelljen törni a fejemet, vajon a Fidzsi-szigeteken vagy a Bahamákon építkezzek-e? A sárga csekkekre, kajára, utazásra mindig lesz, a többi nem fontos. Ezek a fiatalok – vagyis az Abrakazabra – tehetségesek, szeretünk együtt játszani. Igazi örömzenét csinálunk, ez a dolog fő erénye.

– Ezek szerint még mindig szeretsz zenélni?

– Nagyon! És hatalmas sikernek érzem, hogy a kislányom, Lili is megszerette a zenét. Addig mondtam, míg rászánta magát, és ízlett neki. Először gitározott, egészen jó volt, de abbahagyta. Abbahagyta a sportot és az artistaképzőt is.

– Szegény gyerek! Mindent ki kell próbálnia, amiben apuka jeleskedett?

– Én csak azt akartam, hogy örömét lelje valamiben. Anélkül nem lehet élni… Végül rábeszéltem a zongorára, és most már, ha leül zongorázni, látom rajta, hogy élvezi. Nem kényszer, de ha valaki muzikális – márpedig Lili az – a zenével jól jár. Mert a zene az önkifejezés eszköze és örömforrás akkor is, ha nem ezzel keresi a kenyerét. Olyan örömforrás, mint a szerelem. Lehet benne lubickolni, megbékélni, vigasztalódni.

2016.01.06 06:46

Szenvedély a lencse túloldalán - „Weegee, a híres” a Mai Manó Házban

Publikálás dátuma
2018.11.15 11:00
Weegee szembesített a magánnyal, de megmutatta a szépség és a boldogság pillanatait is
Fotó: MTI/ Illyés Tibor
A fotográfia és a hétköznapok jelentősége az egyik leghíresebb sajtófotós, Weegee képeit bemutató kiállításon
Képzeljünk el egy világot, amelyben nem létezik fénykép. Nem tudjuk előkapni az okostelefonunkat, és megörökíteni gyermekünk első születésnapját, az állatkerti kirándulást, a ballagást, vagy a diplomaosztót és nincs hivatalos fényképész az esküvőn. Nem szabad többé elfelejtenünk múltbeli emlékeket, arcokat, eseményeket – hisz nem őrzi nyomukat fénykép. Fotográfia nélkül valóban más lenne a világ – hogy jobb vagy rosszabb, azt ki-ki döntse el maga - nehezebb lenni dokumentálni életünket. Ezt bizonyítja az olyan alkotók munkássága is, mint Arthur Fellig, akinek képei a Weegee - A híres, 1935-1960 című kiállításon a Mai Manó Házban láthatóak. Weegee – ahogy Arthur Felliget művésznevén ismerjük – a harmincas-negyvenes évek New Yorkját és az ottani városi élet sokszínű pillanatait örökítette meg. A zsidó bevándorlók gyermekeként Ukrajnában született, majd családjával 1910-ben New Yorkba emigrált Weegee tanulmányait korán félbehagyta, kezdetben alkalmi munkákból élt meg. Egy ilyen munka során ismerkedett meg a fotográfiával, s azt követően segédlaboránsként dolgozott egy hírlapnál. Szabadúszó sajtófotográfusi karrierjét 1935-ben indította éjszakai fotózásra specializálódva. Különösen vonzották a bűntények – melyek iránt a bulvárlapok is előszeretettel érdeklődtek. Sajtófotósként elsőként kapott engedélyt arra, hogy autójába – ahol a gyorsaság érdekében egy sötétkamra is volt – rendőrségi rádió adóvevőt telepítsen.
Képei azonban nem csak témájuk miatt váltak ismertté, a megjelenített drámai hatások és hangsúlyok is kiemelték őket a hétköznapi fotók világából. “Weegee egy depresszióval és gazdasági válsággal küzdő társadalomban szembesítette nézőit a magánnyal, a szegénységgel, és a bűnözéssel. Ugyanakkor megmutatta a szépség és a boldogság pillanatait is, mert ez is hozzátartozott a New York-i Lower East Side életéhez, Harlemhez, Boweryhez” – írja Baki Péter kurátor a több mint száz fotót felvonultató tárlatról. A kiállított képek nem kizárólag a modern városi élet dokumentációját adják, alkotójuk látásmódját, karakterét is mutatják. Ráadásul a Weegee-ről készült képekből is válogatást láthatunk. A fekete-fehér fényképek sokszínű érdeklődésről tanúskodnak: színházi előadásoktól, és ünnepi eseményektől a Yankees meccsig, tűzesetektől és bűntényektől a cirkuszi fellépésekig végtelennek tűnik a fotós kíváncsisága. Amely épp úgy kiterjedt a hétköznapi emberekre – árusok a hóviharban, csavargók, vagy épp virgonc gyerekek –, mint a Bette Davishez, Louis Armstronghoz vagy Marilyn Monroehoz hasonló hírességekre. Nem különböztette meg alanyait; egy jó szög, egy érdekes arcvonás, egy vissza nem térő helyzet éppúgy lehetett lencsére érdemes, ahogy egy fájdalmas érzés, egy kíváncsi tekintet, vagy egy tünékeny mosoly. Weegee képeiről olyan alkotói elszántság és szenvedély tükröződik, amely könnyedén érthetővé teszi számunkra, mit veszítenénk, ha nem létezne fotográfia. Infó: WEEGEE - A HÍRES, 1935-1960 Mai Manó Ház  Nyitva: január 20-ig. A kiállítás a Fotóhónap 2018 fesztivál része.

Fotópályázat az éjszakáról

Weegee éjszakája címmel fotópályázatot hirdet a Mai Manó Ház és a Blog.hu. A téma az éjszaka, amelyet szabadon értelmezhetnek a jelentkezők. Minden pályázó csak egy, 2012. december 31. után készített sorozatot (minimum 3 - maximum 5 db képet) küldhet be. A részletes pályázati kiírás elérhető a Mai Manó Ház weboldalán. A képek leadási határideje: november 22. 

2018.11.15 11:00
Frissítve: 2018.11.15 11:00

Keleti Éva, a fotográfia nagyasszonya

Publikálás dátuma
2018.11.15 08:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Kockázatos vállalkozás, ha egy könyvet egyetlen interjú tölt ki. Kérdés ugyanis, hogy több száz oldalon kitart-e a párbeszédes forma? Képes-e megtartani a kezdeti lendületet, újabb és újabb izgalmat hozni? Árpási Zoltán újságíró a műfajában ikonikusnak számító fotóművésszel, Keleti Évával ült le beszélgetni. Eredetileg egy alkalmat szántak a kibeszélésre, de aztán kettő lett belőle. A diskurzusból kötet született A fotográfia bűvöletében címmel. A tegnapi könyvbemutatón az interjúalany úgy fogalmazott, hogy a szerző kegyetlen volt, már ami a kérdéseit illeti.
Tény, hogy több nehéz téma is szóba kerül a könyvben, például az identitás, és a rendszerváltás előtti korszak közéleti problematikája. Keleti Éva belemegy a játékba, vagyis önazonosan, a saját értékrendjének és vérmérsékletének megfelelően válaszol. De leginkább mesél, arról, hogy hogyan élte túl a háborút, 56-ot és a rendszerváltást. Mikor érezte úgy, hogy exponálnia kell és mikor úgy, hogy inkább az elfordulást látta jónak. Keleti Éva dolgozott állami hírügynökségnél, méghozzá kényes időkben: az ötvenes, hatvanas években, aztán hetilapnál és vezetett magánkézben lévő fotóügynökséget is. Miközben a fotózás egyéni pálya, ő mindenhol csapatban gondolkodott. 
Talán a legnagyobb sikert a színházi fotóival aratta. Szarka Klára fotótörténész mondta róla tegnap, hogy a színészportéi őszinte, valóságos karaktert mutatnak, kerülve a manírokat, a modorosságot. A kötetnek nagy értékei a képek. Többségük megjelent már sok helyen, láthattuk kiállításon is őket, de főként az életművet felelevenítő emlékeket illusztrálva nagyon jó újranézni valamennyit. Azt is, amelyen Kádár János összehajol két íróval Illés Endrével és Németh Lászlóval, vagy amikor Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán kapcsolatuk végén felülnek egy ablakpárkányra kezükben egy korábbi előadásképpel, vagy amikor Törőcsik Mari démonikus hölgyet alakít Tordy Géza és Kállai Ferenc társaságában fürdőruhában a siófoki színészüdülőben. Keleti Éva hitvallása, hogy úgy kell végigélni az embernek az életét, hogy öregkorában is emlékezzenek a fiatalkori énére A kötetet végig lapozva és a képekkel szembesülve egyértelmű, hogy neki ez sikerült. Info: Árpási Zoltán A fotográfia bűvöletében Beszélgetés Keleti Éva fotóművésszel HarperCollins 2018
2018.11.15 08:00
Frissítve: 2018.11.15 08:00