Közelkép: A szappanoperák haszna

Igényesebb értelmiségi körökben undorodva szokták szidni a televíziós szappanoperákat. Van valami igazság az elutasításban. Hol nyúlós-nyálas romantikus féltékenységi meséket tálalnak a nézőknek, hol agyoncsépelt krimiket. Van azonban a sorozatoknak egy olyan változata, amelyekért akár hálásak is lehetünk.

Arról van szó, hogy némelyik sorozatban sokat tesznek a másságok, főleg az etnikai kisebbségek, a homoszexualitás vagy a többségtől elütő gondolkodások, elfogadtatásáért. Itt van például az igen népszerű Doktor Csont című sorozat. Az hagyján, hogy az öttagú részleg vezetője nem tisztán fehér amerikai hölgy, ráadásul még összeszűri a levet a muszlim származású asszisztenssel is. Ami igazán meglepő, hogy a sorozatnak is címet adó csontszakértő hölgy, aki a világ legjobbjának tartja magát a mesterségében, igazi harcos ateista. Az ilyen halmozott tabudöngetés amerikai filmekben – ismereteim szerint – szinte egyedülálló, tekintettel a nézők többségének vallásos hitére. Ennek megfelelően állandó vitába állnak kedvelt kollégájával, aki viszont nem buzgó, de hétköznapi módon, vallásos ember. Feketebőrű szereplők, hol bűnözőként, hol ügyes detektívekként, úgy vannak jelen különböző sorozatokban, hogy ez önmagában rendszerint nem is tematizálódik. A Halálos fegyver című filmben például a két hős viszonya különösen figyelemreméltó. Az egyiket ugyanis az a Mel Gibson Oscar-díjas ausztrál színész játssza, aki rasszista megjegyzéséről is elhíresült, filmbeli partnere viszont a nyugdíj előtt álló fekete zsaru, akit Danny Glover elevenít meg a filmben. Ők ketten – a történet szerint – életre halálra védik egymást, és a Gibson figurája még öregebb kollégája fekete családját is szereti. Olyannyira, hogy egy rövid ideig az atya azt hiszi, hogy partnere a lányára vetett szemet. Ami persze nem igaz. Az a benyomásom, hogy az ilyen típusú filmek többet tettek Obama és általában a feketék egyenrangúvá tételéért, mint tucatnyi szónoklat és szakkönyv.