Rákosi elvtárs az ünnepségen virágcsokrot kapott egy kis pajtástól, ő puszit adott cserébe. Farkas Mihály elvtárs napokig keresgélt a megbízható elvtársak között, kinek a kislányát engedjék oda, nehogy az ellenség…
Március 15., a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a miniszterelnök Brüsszelt ekézi, a háttérben lelkes fiatalok tapsolnak. Kiderül, a biztonság kedvéért megbízható statisztákat toboroztak.
Földárverés. Hárman licitálnak, két idősebb, egy fiatal. Az éltesebbek oda-oda pillantanak az ifjúra, nekik hol kell bedobniuk a „lapokat”. A fiú az egyik „elvtárs” rokona, megmondták, ne nagyon emelgessék a táblát, az a föld neki van kinézve. Ha nem köpnek a levesbe, majd egy másikon – talán – nyerhetnek ők is.
A nincstelen. Államtitkár menekül a folyosón az utána lihegő riporterek elöl. Fújtatva fordul vissza, mint halálra szánt bika a torreádorral szemben, és a szemükbe mondja: neki semmije nincs. Ő olyan szegény, mint a templom egere. A feleségének, annak van. De neki mi köze ahhoz?
Korrupció. A miniszterelnök a parlamentben nem érti, hogyan állíthatja az ellenzék, hogy az ő országában korruptan folynak bizonyos ügyek? A haveroknak, a pártbeli elvtársaknak előnyük volna a közbeszerzéseknél? Nálunk minden állampolgár egyforma, mindegy ki licitál trafikra, földre, az nyeri, aki megfizeti az árát.
Ünnepély. Átadják az első, mindent tudó személyi igazolványt. Maga a rendészeti államtitkár nyújtja át egy „szerencsés elsőnek”. Amikor a sajtó rákérdez, kiderül, a hivatal egyik munkatársának. „A kettő nem függ össze” – érvel a sajtós, - állampolgárként ő miért ne lehetne az első?
Kamu kamu hátán.
