Barbárság és poézis a filmvásznon

Három friss Golden Globe-díjjal kidekorálva érkezik a hazai mozikba Alejándro González Inarritu A visszatérő című filmje, amelyben Leonardo DiCaprio halálos sebeket kap egy kölykeit védő grizzlytől, mégis átkínlódja magát a vadonon, hogy bosszút álljon a fiát meggyilkoló társán. Két és fél órás kemény küzdelem, fantasztikus látványvilág.

Valóságos történet az alapja a mexikói rendező, Alejándro González Inarritu A visszatérő című filmjének, amely a legjobb film, rendező, főszereplő Golden Globe-ja után a már beindult fogadóirodák eredményei szerint is előkelő helyen áll a hamarost időszerű Oscar-osztás érdekeltjei sorában. A való történetből regény íródott, s a film egyrészt a regény, másrészt az eredeti életrajz eseményeit gyúrta össze. Inarritu története valamikor az 1820-as években indul brutálisan és véresen.

A térképen még fehér foltnak számító vadonban egy csapat szőrmevadászra lecsap az arikara indián törzs, kegyetlen mészárlással menekülésre készteti a vadászokat. Menekülés közben vezetőjüket, a vadon tapasztalt ismerőjét, Hugh Glasst (Leonardo DiCaprio) megtámadja egy bocsait védelmező grizzly, és olyan szörnyű sebeket ejt rajta, hogy alig van remény az életben maradásához. (Félelmetesen hiteles a komputer animációval megteremtett medvetámadás valósága!) A csapat megpróbálja menekíteni hordágyon, de végül szép summa fejében két ember vállalja, hogy ápolják az utolsó pillanatáig, mielőtt megadják a végtisztességet a temetésével.

Glass mellett kitart félvér fia is, akiről Glass különös, romantikus látomásai révén kiderül, hogy arikara indián feleségével közös gyermek. A valódi történetben Glassnak nincs sem fia, sem felesége, a filmben azonban ez a motívum fontos szerepet kap. Flash backekben idéződnek fel a szerelem és szeretet pillanatai, s az is, ahogy az őslakosokat lemészároló katonák felperzselik a törzs házait, meggyilkolják Glass asszonyát is.

A filmben mindvégig ott bujkál a gyilkos indulatú ellentét a lakóhelyüket védelmező indián őslakosok és a területeikre betolakodó fosztogató hódítók – angolok, franciák – között. Tehát nem egyszerűen egy szörnyű brutális jelenetekkel elmesélt bosszúról rendezett Inarritu mellbevágó western thrillert, hanem a Missouri folyása mentén húzódó, még feltérképezetlen vadon kisajátításának, eltulajdonításának, az őslakósok kiirtásának barbár történelméről mesél. Az indián támadások félelmetesek, Inarritu nem beszél mellé ebben sem, ahogy a támadások barbár kiváltóját is kegyetlenül megmutatja: szörnyű látványt nyújtanak a felégetett házak és a legyilkolt indián lakosok hullahegyei.

A történelem háttérben zajló eseményeinek előtérben a szörnyű sebeket viselő Glass hihetetlen útja áll. Egyik társa, John Fitzgerald (Tom Hardy) a nyilvánvaló haszonszerzés és sunyi hatalomvágy által hajtva jobbnak látja, ha magára hagyják a sebesültet, fiatal társával el is indulnak. Az árulás attól különösen brutális, hogy a mozdulni és beszélni képtelen Glassnak végig kell néznie, ahogy egy gyilkos pengétől meghal az őt védelmező fia.

Ami innen kezdődik, az az emberfeletti lelkierő, belső indulat és akarat története. Glass a dermesztő hidegben, hóesésben hason csúszva indul neki a vadonnak és hihetetlenül félelmetes kalandokon át, portyázó indiánoktól is bújva igyekszik kijutni a hegyekből a Missouri folyásához. DiCaprio egy interjúban élete legnehezebb feladatának nevezte, amit ki kellett állnia a hosszú (9 hónapig tartó) forgatás kemény fizikai és lelki megpróbáltatásai során. Brutális a küzdelem a vad elemekkel, az éhséggel, a félelemmel, a sebei miatt rothadó test fájdalmaival. Egyetlen segítője akad, aki gyógyítja is, egy törzsétől elszakadt indián, akit azonban kímélet nélkül felakasztanak az arra portyázó katonák.

A finomabb ízlésű nézők tán összevonják a szemöldöküket arra, ahogy Inarritu a legvadabb fizikai megpróbáltatásokat képpé fogalmazza. Glass kibelezi elpusztult lovát, hogy a fagy elől a meleget adó testben bújhasson meg éjszakára, vagy a híresen vegetariánus DiCaprio a szerepe szerinti fűevés után valóságos tébolyult étvággyal marcangolja az elejtett vadbölény máját. A valóságban hosszú évekig tartott, míg a valódi Glass elkapta Fitzgeraldot és megbosszulta a gonoszságát. Inarritu egy lélegzetelállítóan feszült, vad és barbár jelenetben tesz igazságot a menekülő gazember, az áldozat és a véletlen szemtanukká lett indiánok hármasával.

Ahogy a barbár kegyetlenség, a csönd és a poézis is építő eleme a filmnek. Poétikusak a látomások, amelyben az indián feleség próbál segíteni férjének az életben maradásban, ilyenkor kitágul a végtelenbe a film. Bár olykor mintha Inarrituhoz egyáltalán nem passzoló negéd is belecsöppenne ezekbe a képekbe. Tom Hardy és a többi szereplő hibátlanul azonosul a szerepével. DiCaprio olykor mintha a szemünk előtt pusztulna bele a fizikai megpróbáltatásokba, a félelembe, a magányba. Ha ezért az alakításáért nem kap Oscart, akkor semmiért. Még ha a legutóbbi jelölését, amiből nem lett díj, A Wall Street farkasa főszerepében egy jóval összetettebb, gazdagabban motivált karakter kiváló megteremtéséért kapta. Amit ezért a filmért megtett, az párját ritkítja.

Inarritu és (kétszeres Oscar-díjas) operatőre, a Birdmant is fényképező Emmanuel Lubizki egészen különös élménnyel tölti fel a filmet. Felfoghatatlanul emelkedett hatást vált ki a kettősség, amire a film épül: a kíméletlen brutalitás és a felemelő poézis. Kettős utazás a film, a kegyetlen fizikai mellett van egy spirituális út is, a megtartó szereteté. Amit a természet fensége az emberi teremtmény kegyetlenségével szemben felkínál, az csönd és varázslat. De amit fennköltség nélkül mondhatunk: a film hosszú, a beszéd minimális, az erőszak kegyetlen.

A visszatérő (****´)