Elmúlt ünnepeink összefonódó fényei

Néhány éve már kialakult az örvendetes szokás, hogy köztereinken szinte egy időben gyulladnak ki a makkabeusi felkelésre és a jeruzsálemi Templom megtisztítására emlékező hanuka gyertyái a Messiás-várást jelképező adventi koszorú gyertyáival. Mindkettő – eltérő értelemben ugyan, de – a megtisztulás, a szabadulás ígéretét hordozza. Az ünnepek időbeli egybeesését tekinthetjük ugyan véletlennek, de az üzenetek mondanivalóját kevésbé. S itt kell megjegyeznünk, hogy a János-evangélium tanúsága szerint Jézus is megünnepelte a hanukát (10, 22).

Az ünnepek kiemelik az embert a hétköznapok világából, de nem azért szabadítanak meg a mindennapi valóság nehézkedésétől, hogy élet idegenné tegyenek, hanem hogy testileg és lelkileg megerősödve folytathassuk küzdelmeinket – egy jobb és igazságosabb világért. A történelmi eseményeket a vallási rituálék jelenvalóvá teszik: a múlt belép a jelenbe, hogy útmutatásul szolgálhasson a jövőnek.

Az elmúlt év decemberének ünnepi fényei különösképpen fölerősödnek és egymásba fonódnak azáltal, hogy huszonöt ortodox rabbi a keresztény-zsidó megbékélést szorgalmazó nyilatkozatot tett közzé, amelyre a Vatikán hasonló hangnemben válaszolt.

Testvéri párbeszéd

Az ortodox zsidó vallási vezetők „Mennyei Atyánk akaratát teljesítve: egy zsidó-keresztény partnerség felé” címet viselő nyilatkozatának bevezetőjében a következőket olvashatjuk:

„Csaknem kétezer éves kölcsönös ellenségeskedés és elidegenülés után, mi, Ortodox Rabbik, izraeli, amerikai és európai közösségek, intézmények és szemináriumok vezetői felismerjük a számunkra adatott történelmi lehetőséget. Keresztény testvéreink felénk nyújtott békejobbjának elfogadásával Mennyei Atyánk akaratának megvalósítására törekszünk. Zsidóknak és keresztényeknek partnerként közösen kell korunk erkölcsi kihívásaira választ adniuk.”

A nyilatkozat a Nostra Aetate kezdetű, a II. Vatikáni Zsinat által kiadott dokumentumra reflektál, amely megkülönböztetett módon szól az izraelitákról. Hogy a rabbik reflexióját minél jobban megérthessük, az alábbiakban a zsinati dokumentum néhány fontos részletét idézzük:

„Az egyház … nem feledheti, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek a közvetítésével kapta, amellyel Isten kimondhatatlan nagy irgalmasságából megkötötte a régi szövetséget. … Mindig az egyház szeme előtt lebeg az, amit Pál apostol mondott vérrokonairól: ’ Övék az istengyermekség, a dicsőség, a szövetségek, a törvényhozás, az istentisztelet és az igéretek. Övéik az atyák és test szerint közülük származik Krisztus’(Róm 9,4-5), Szűz Mária fia. …A zsidó nép fiai az apostolok, az egyház alapjai és oszlopai, és igen sokan az első tanítványok közül, akik Krisztus evangéliumát hirdettek a világnak. … Ily nagy tehát a keresztények és a zsidók közös szellemi öröksége. Ezért akarja a zsinat támogatni és ajánlani a kölcsönös megismerést és nagyrabecsülést kettejük között. Ennek a fő eszközei a szentírási és teológiai tanulmányok, valamint a testvéri párbeszéd.”

A rabbik válasza semmilyen értelemben sem marad el a zsinat testvéri párbeszédet szorgalmazó felszólításától. Ott az alábbiakat olvashatjuk:

„Felismerjük, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta a katolikus egyház tanításai a zsidó vallásról alapjaiban és végérvényesen megváltoztak. A Nostra Aetate 50 évvel ezelőtti kihirdetése a kiengesztelés folyamatát indította el közösségeink között. A Nostra Aetate és az ennek szellemiségét követő hivatalos egyházi okmányok egyértelműen elutasítják az antiszemitizmus minden formáját, megerősítik Isten és a zsidó nép felbonthatatlan szövetségét, elutasítják az istengyilkosság vádját és a keresztények és zsidók közötti egyedülálló kapcsolatot hangsúlyozzák. II. János Pál pápa „idősebb testvéreinknek”, XVI. Benedek pápa pedig „hitbeli atyáinknak” nevezte a zsidókat. Ezen alapokból kiindulva, katolikus és más keresztény egyházi vezetők őszinte párbeszédet kezdeményeztek a zsidókkal, mely az elmúlt öt évtizedben fokozatosan bontakozott ki. Nagyra becsüljük, hogy az egyház megerősítette: Izrael egyedülálló helyet foglal el a szent történelemben és a világ eljövendő megváltásában. Ma a zsidók megannyi kereszténytől őszinte szeretetet és tiszteletet tapasztalnak, ami a párbeszédre való törekvésben, találkozók és konferenciák formájában nyilvánul meg szerte a világon.”

Több köt össze, mint ami elválaszt

Miként a zsinati dokumentum, hasonlóképpen a rabbik is hivatkoznak a zsidóság és a kereszténység között lévő elszakíthatatlan kötelékekre. Ők azonban nemcsak a vallási hagyomány kapcsolatára – Ábrahám hitére és a Szent Zsidó Iratokra – hívják föl a figyelmet, hanem a jelenben megmutatkozó erkölcsi-etikai értékek - a családi élet, az igazságosság, az elidegeníthetetlen szabadság, az univerzális szeretet és az eljövendő világbéke iránti elkötelezettség – rokon vonásaira is. Ennek alapján vonják le a következtetést, hogy „bennünket, zsidókat és keresztényeket több minden köt össze, mint ami elválaszt”.

Mindaz, amit idáig ismertettünk sem zsidó, sem pedig keresztény részről nem nélkülözi az előzményeket. Az 1993-ban, a Szent István Társulat kiadásában megjelentetett, „Törvénytisztelet és messianizmus” című könyvemben igyekeztem áttekintést nyújtani a zsidó vallástudomány (azóta is) egyre gazdagodó Jézus-irodalmáról és a keresztény teológia zsidó vonatkozású, a korábbi ellentéteket feloldani szándékozó legérdekesebb nézeteiről. Ez utóbbi tekintetében például arról a katolikus egyház önértelmezését érintő véleményről, amelyet egy jezsuita szentíráskutató, Fr. Mussner a Rómaiakhoz írt levél (9-11. fej.) kapcsán fogalmazott meg. Szent Pál apostol levele ugyanis a pogány-keresztényeket a nemes olajfa gyökerébe, vagyis Izraelbe beoltott ágnak nevezi. Ennek a metaforának Mussner szerint komoly ekkleziológiai következménye, hogy az egyház ismertetőjegyei (notae ecclesiae) az „egy”, „szent”, „katolikus” és „apostoli” mellé fel kell venni az izraeli „származást”, az olajfa gyökerébe való beoltottságot.

Az ilyen és ehhez hasonló teológiai vélemények azonban, ahogy a zsidó vallástudomány részéről a Jézus személyét és működését illető nyitottság - mind az egyházon, mind pedig a zsidóságon belül - elszigetelt maradt: egyes szerzők munkásságára jellemző magánvéleményeként tartották számon. Miközben mindkét vallás híveiben inkább a különbözőségek tudatosultak. Ezért jelent fordulatot a zsidó-keresztény viszonyban a rabbik nyilatkozata és a Vatikán a zsidóság megtérítését szükségtelennek minősítő viszontválasza. Eddig ugyanis mindkét vallás a maga választottságát kizárólagosan értelmezte. A most megfogalmazott álláspontok viszont arra engednek következtetni, hogy ez a kizárólagossági igény immár a múlté.

Az emberiség javára

Az ortodox rabbik nyilatkozata megemlékezik a 70 évvel ezelőtti Soá borzalmairól, amire meggyőződésük szerint azért kerülhetett sor, mert nem volt a zsidók és keresztények között konstruktív párbeszéd. Mivel „a kereszténység létrejötte – ahogy a nyilatkozatban olvassuk –, nem hiba vagy véletlen műve, hanem isteni akarat eredménye volt és ajándék a nemzeteknek”, ezért a zsidóknak is komolyabban kellett volna venniük a keresztényeket, és természetesen a kereszténységnek a zsidóságot. Hiszen „Isten a zsidó és a keresztény vallás elválasztásával a hitben erősen különböző partnereket szándékozott létrehozni, s nem ellenségeket teremteni”.

De van ebben a Soá-ra hivatkozó részletben egy jövőre irányuló vonatkozás is, ami rendkívüli figyelmet érdemel. A rabbik az emberiséget újfent veszélyeztető jelenségekre utalnak, s éppen ennek elkerülése érdekében szorgalmazzák a kereszténységgel folytatandó párbeszédet. Itt tehát nem pusztán két vallási közösség belső ügyeiről szóló tárgyalás-sorozat kezdeményezéséről van szó, hanem az egész emberiséget fenyegető veszélyek elkerülésének szándékáról, zsidóság és kereszténység közös felelősségvállalásáról. Ennek mintegy a záloga a párbeszéd révén megteremthető partnerség.

Ebben az összefüggésben a holokauszt-tagadás nemcsak a zsidóság ellen, hanem az egész emberiség ellen irányul, mert meg akarja fosztani attól a megrendítő tapasztalattól, amely megóvhatná a világot a mindig újratámadó gyűlölet és ellenségeskedés nyomán kialakuló katasztrófáktól.

Mindezt világnézeti-vallási hovatartozástól függetlenül is jelentős eseménynek kell tartanunk, hiszen a kölcsönös nyilatkozattétel egy évezredekre visszamenő előítélet felszámolásának elszánt akaratáról tanúskodik, ami minden, az egyetemes humanizmusnak elkötelezett emberhez szóló üzenet, különösen most, elembertelenedő, terrorizmussal sújtott világunkban.

Hazánkban pedig kiváltképp időszerű, nemcsak az „ordas eszmék” felerősödésével, hanem a zsidó-keresztény hagyományt cinikusan felhasználó politikai propagandával szemben is. Ne gondoljuk, hogy ez utóbbi lebecsülhető veszélyt jelent! G. Bernanos 1939-ben a bontakozó humanizmus felszámolására törekvő erők szálláscsinálóiként jellemezte azokat, akik álszent módon annak idején is Európa gyengeségén sajnálkoztak, miközben szenvelgő magatartásukkal aláásták az európaiság, a kontinens határait meghaladó zsidó-keresztény hagyományban gyökerező, általános érvényű alapértékeit.

Saját szánalmas kisszerűségüket és önző szűklátókörűségüket akarták feledtetni a náluk nagyobb és átfogóbb értékeket képviselőkkel, a náluknál jóval kevesebb gyengeségekkel és hibákkal küzdőkkel szemben tanúsított álságos magatartásukkal. Az aránytévesztésből fakadó kétségek, tévedések napjainkban is gyakorta rabul ejtik a felelősségteljes ítéletalkotásra törekvőket is.

Nem kevesebbről van itt szó, mint az emberiség jövőjéről. Az Izrael Állam Főrabbinátusa és az Apostoli Szentszék között működő bizottság kijelentése szerint : „többé nem ellenségek vagyunk, hanem egyértelműen partnerek az emberiség túléléséhez és jólétéhez szükséges alapvető erkölcsi értékek hirdetésében”. S az ortodox rabbik hozzáfűzik: ezt a feladatot egyikünk sem képes egyedül, a másik nélkül megoldani. Az üzenet tehát túlmutat önmagán: a világunkban tapasztalható válságjelenségek leküzdésére minden jóakaratú ember együttműködésére szükség van.

A hanuka és az adventi gyertyák összefonódó fénye hozhat békét a zsidó-keresztény népeknek.