Kicsit olyan az előadás mintha egyszerre többen is feküdnének a pszichoanalitikus díványán, és „keresztbe-kasul” mondanák a feltörő emlékfoszlányaikat, szabadasszociációikat. Az emléktöredékek hol összeérnek, hol elmennek egymás mellett, kijön belőlük egy-egy hangulat, életérzés, vagy nem nagyon jön ki belőlük semmi. Gyakran az az érzésem, hogy a szereplők nem csupán egymás mellett, hanem a mi fejünk felett is elbeszélnek. Ki akarják ordítani magukból, hogy valami cefetül nincs jól, nemigen tudnak így már létezni, azoknak az eszméknek, amiket beléjük neveltek annyi, és nincs helyettük más, lógnak a levegőben.
A család összetartó ereje, és akár mint az élet fő értelme szép eszme, de számukra biztosan nem működik. Pedig szeretnék egymást szeretni, és valamennyire teszik is, de nem értenek szót, és legfőképpen nem érzik egymást. Nádas Péter Találkozás című, mély, gyötrő vallomással felérő darabja arról regél, hogy az ő korosztálya apátlan nemzedék volt, mert a történeteiket, a háborút, az 1956-os forradalmat, nem mesélték el a szüleik, hallgattak és hallgattak, nem adták át a tudásukat, a gyermekeiknek utólag kell valahogy szert tenniük arra, ami szükséges a lelki higiéniához, a létezéshez, a tovább építkezéshez. Mikó Csaba, saját édesapja korai halálától is érintetten, már egyenesen arról beszél, hogy nincsenek is apák, tán nincs is mit tovább adniuk, és ez fájó hiányhoz, totális, kínzó szétesettséghez vezet.
Az előadás is megkínozza a nézőt, de valószínűleg nem úgy, ahogy Gáspár Ildikó rendező szeretné. Gyakran ugyanis roppant fontos dolgokról van szó fárasztóan unalmasan. A valós élet szétesettsége átragad a színpadra is. Mikó Csaba drámatechnikája, melyben monológok, párbeszédek, narratív részek vegyülnek, sokszor káoszhoz vezet megfelelő rendezőelv híján. Milyen lényeges pedig, hogy a rendszerváltás környékéről, az utána következő időszakról, és a máról is szó van, konkrét eseményeket is megnevezve. De inkább közhelyekbe torkolló, felénk fordulva akár mikrofonba belebeszélve, elidegenítetten előadott, olykor közhelyes kinyilatkoztatásokat kell meghallgatnunk, mint valódi jellemek igazi drámai összecsapásait.
Kiváló színészek megfeszített erővel dolgoznak a deszkákon, de keveset játszanak. Figuráik is inkább egy-egy tételt képviselnek, mint összetett jellemek. De tán még ez a tétel is mozaikokra hull. Ezt egyébként jól kifejezi Boros Lőrinc lépcsőzetes díszlete, ami tökéletesen megmutatja, hogy amikor bizonyos alkalmakkor sikerül összetrombitálni a család tagjait, akkor is meglehetősen elkülönülnek egymástól. De eléggé megnehezíti a színészek kommunikációját is. A díszlet elemei a Gazdálkodj okosan! nevű családi társasjáték grafikai mozzanataiból állnak össze. Ez volt az a játék, amelyik nem nevelt ügyességre, eszes gazdálkodásra, csak nagy általános szentenciákat hirdetett, és jóformán csupán a szerencsére épült. Vagyis az egymás után következő korosztályokat a nagy büdös semmibe avatta be, ellentétben a közkedvelt Monopolyval és a Capitalyval, melyek azért valamennyire modellezik a társadalmat.
A Gazdálkodj okosan! díszletté avatása erőteljesen jelzi, hogy most is mekkora a nihil és az illúzióvesztés. Szanaszét foszlottak a rendszerváltáshoz fűzött illúziók, hogy fölzárkózunk, hogy valódi demokráciát formálva, tényleg szabadok leszünk. Ezen azt a szabadságot is értve, amihez bizonyos jólét szükséges, és ami a magánélet kiteljesedéséhez is fontos. Mindez nincs, helyette vannak az ábrándképek, hogy például a Nagy Zsolt által megformált figura Supermannek képzeli magát, holott autószerelőként gürizik. Tenki Rékát Dodaként nem az egyetemi tananyag izgatja, hanem hófehér ruhás királylánynak igyekszik hinni magát.
Takács Nóra Diána Fesztere olyan világmegváltó gondolatokat szajkóz, melyekkel garantáltan nem lehet megváltani a világot. Polgár Csaba figurája addig-addig képtelen bármi kenyérkereset után nézni, míg a börtönben nem köt ki. Patkós Márton fiatalemberének a fő tevékenysége a kallódás, pedig neki kellene a jövőt képviselnie. Az anyának, Kerekes Éva megszemélyesítésében, nem marad sokkal több, mint fontos dolgok elhallgatása és a reménytelenség. Ahogy a közönségnek sem, így akadnak, akik a szünetben menekülőre fogják. Nagy munka van az előadásban, amiben sorjáznak a trendi színházi elemek. De elemek maradnak. Nem áll belőlük össze nemhogy ütős, de működőképes produkció sem.
