Réz András: nem jó, ha a hatalomnak ízlése van

Lehet, hogy újra kellene gondolnunk a művészethez való viszonyunkat - állítja Réz András. Mert a közpénzekből kifizetett, egy tömbbe szorított fősodor mellett az emberi méltóságunkat, identitásunkat fizetjük meg azzal, hogy a kiszorult, kiszorított művészek, színészek, zenészek, képzőművészek alkotásait, produkcióit vesszük meg. A filmesztéta szerint ha az identitásunkat építjük, az bizony pénzbe kerül. Úgy véli, nem jó, ha a hatalomnak ízlése van és ha vannak "mieink" és "övéik". Ebből ugyanis nehezen lesz művészeti pezsgés.

- Az ilyen udvari művészet utoljára a reneszánszban, na jó, még a barokk idején is szült remekműveket. Mit szülhet ebből a mai állami szponzoráció?

- Egy sajátos szelekciós mechanizmust. Mert a fősodor innen kezdve azt fogja mutatni, hogy kinek a hűsége, lojalitása erősebb ezen a pályán. És mivel az eszkimók száma egyre növekszik a fókák számával szemben, egyszer csak eljön az a pillanat, amikor például az MMA kijelenti, "elv-társak borzasztóan sajnáljuk, de több embert már nem tudunk eltartani". Arról nem is szólva, hogy szellemi, morális értelemben a hatalomipar támogatása pusztítani képes.

- Abból a 70-80 milliárd forintból, amit az állami média mostanság közpénzekből kasszíroz, nem lehetne néhány tévéfilmet készíteni?

- Nem. A '90-es hatalomátvétel előtti egy-két évben meglepően jó és igényes televíziózás zajlott. '90 után úgy alakult, hogy a Magyar Televízió a zsákmányelvbe tartozó anyagi jószág, kifizetőhely lett. Ha akarod a tévét, nyerd meg a választásokat. És akkor abból a "szerény összegből" eltarthatod a barátaidat, ismerőseidet, üzletfeleidet, párthíveidet. A politikusok folyamatosan azzal áltattak minket, hogy majd kitalálnak egy olyan médiatörvényt, ami ezt kizárja. Nem így történt. A felügyeleti rendszer úgy lett kitalálva, hogy aki hatalmon van, azé a tévé költségvetése. Ennek a folyamatnak van egy kínos mellékterméke. Ezt úgy hívják, hogy a magyar köztelevízió műsora.

- 2010-ben született egy máig hatályos médiatörvény, amely rögzítette, mi a közszolgálat. Ez nem nyújt valamiféle kapaszkodót?

- Ami a jogszabályba került, tele van ellentmondásokkal. Szerintem jogszabálynak is alig minősíthető, mert nem érezni benne a dolgok hierarchiáját, hogy mi az, ami igazán fontos és mi az, ami nem.

- Mi értelme elfoglalni a tévét, amikor az Y-generációtól, a 30-asoktól lefelé a fiatalok, gyerekek alig nézik. Kinek szól az állami tévé?

- Senkinek sem szól. Emiatt már tematizálni sem képes, mert ahhoz sokkal magasabb nézettség kellene. Ahhoz azonban még mindig elegendő lenne, hogy alapvető köz-kulturális feladatokat ellásson. Közérthető módon elmagyarázhatná, mi történik a pénzpiacon, a kommunikációban, a tudományban, technológiában, a művészeti életben. Mostanában a "Mi a kedvenc televíziós műsorod?" kérdésre a nálunk felvételiző hallgatók kétharmada azt felelte, hogy nincs televíziója. Ettől még nagyon változatos tartalmakhoz fér hozzá - online. Akinek viszont csak tévéje van, az nézheti a kereskedelmi csatornákat, amelyekért elegendő a figyelmével/idejével fizetni, vagy nézheti a kormánytévében az Önök kérték, az Ajándékkosár című műsorokat, amelyek a'70-es, jobb esetben a '80-as éveket idézik fel. Nem szólna valaki, hogy ez már elmúlt?

- A Fidesz, illetve az Orbán-kormány által annyira gyűlölt civil társadalom képes lehet ellensúlyozni az állami túlterjeszkedést a kultúrában és eltartani a hatalomtól független színházakat, írókat, képzőművészeket?

- Három-négy évtizede még arról vitatkoztak, áru-e a kultúra? A kérdést inkább úgy kellene ma megfogalmazni, hogy a kulturális termékeknek, szolgáltatásoknak mely része piaci és maradhat piaci. Meg arról is gondolkodhatnánk, hogy a köz pénzéből támogatott művészet kihez jut el. Eljutnak-e a például könyvek az olvasókhoz? Minden magyar állampolgár, a kisdedeket és aggastyánokat is beleértve évente nagyjából 6 ezer forintot költ könyvre. (És ebben a tankönyvek is benne foglaltatnak.) Ha több lesz a cím a piacon, attól még a költés nem lesz több mint ez a nagyjából 6 ezer forint. Nagyon fontos, hogy a nem közpénzes, vagy a közpénzből csak morzsákat csippentő színházi, zenei, irodalmi, képzőművészeti tevékenységet minek tekintjük. A mostani kádárizmus ugyanúgy a központi elvonás és elosztás rendszerére épül. Magyarán: tőlünk, adófizetőktől rengeteg pénzt elvonnak arra, hogy azt újra elosszák. Művészetre is. Ha valaki kimarad ebből, akkor az ő produktumáért nekem mint nézőnek, hallgatónak, olvasónak még egyszer kell fizetnem. Lehet, hogy újra kellene gondolnunk a művészethez való viszonyunkat. Mert a kisajátított és közpénzekből kifizetett, egy tömbbe szorított fősodor mellett mi az emberi méltóságunkat, identitásunkat fizetjük meg azzal, hogy a kiszorult, kiszorított művészek, színészek, zenészek, képzőművészek alkotásait, produkcióit vesszük meg. Azt finanszírozzuk, hogy a jövő héten is legyen előadás, szülessen egy regény, egy festmény, szobor, zenemű. Tudatában kell lennünk, hogy a bankkártyánkkal kell folyamatosan voksolnunk.

- A helyzet tehát súlyos, de nem reménytelen?

- Nem reménytelen, csak másfajta gondolkodásra van szükség. Nem a művészet szentségéről kell szólamokat zengeni, hanem józanul be kell látnunk, hogy ha az identitásunkat építjük, az bizony pénzbe kerül. Ha jobbfajta közösségbe akarunk járni, az pénzbe kerül. Visszautalok a filmklubra. Amikor a Müpában elindult Fábri Körhintájával, ott álltam remegő térdekkel, hogy hányan veszik meg az 1500 forintos jegyet egy olyan filmre, amelyet szinte mindenki látott. Mert egy olyan országban élünk, ahol sokaknak csak az jár a fejében, hogy mit lehet ingyen, vagy kedvezményesen kapni, esetleg mit tetszenek fizetni azért, hogy eljöjjek. De eljöttek. Csöndesen azt mondom, én fölszámolnám az ingyenesség rendszerét. Akár úgy is, hogy nem kell a teljes költséget fizetned, de járulj hozzá és a szabad döntéseden alapuló hozzájárulásodat arra költsd, ami neked fontos, és ne központilag határozzanak erről. Ha úgy tetszik, vegyél verset, világzenét, kortárs színházi előadást, vagy egy pályakezdő kortárs festő művét, hogy ott legyen a faladon. Érezd, hogy egyfajta szponzor vagy.