A hatodik módosítás

Azt hangoztatják a kormánypárt politikusai, hogy a tervezett hatodik alkotmánymódosítással csak bennünket akarnak „megvédeni” a terroristáktól. Amikor legutóbb ezt a kifejezést hallottam tőlük, érdekes dolgok történtek hazánkban.

Állítólag „megvédték” befizetett nyugdíjjárulékainkat a magánnyugdíj-pénztárak spekulánsaitól. 3000 milliárd forintnyi magánvagyon tűnt el így követhetetlenül, az ígért egyéni nyugdíjszámlákról pedig egymásnak ellentmondó híresztelések röppennek fel időről-időre.

Arról is biztosítanak bennünket a Fidesz prominensei, hogy a kabinet véletlenül sem élne vissza a „terrorveszély” ürügyén kapott különleges jogosítványaival. Emlékszem, a társadalom többségének részéről mekkora szkepszis fogadta azoknak a közéleti személyiségeknek az intését, akik a 2010. évi törvényhozási választások előtt arra figyelmeztettek: Orbán Viktor csúnyán visszaélhet pártjának alkotmányozó többségével! A Kasszandrák szerepe hálátlan szerep, mindenesetre a kormányváltást követően bekövetkezett mindaz, amitől a pesszimisták tartottak. Konszenzus nélküli alkotmányozás, szemérmetlenül személyre szabott törvények, a független intézmények gátlástalan elfoglalása vagy kiüresítése és még sorolhatnám. A miniszterelnök bizony már akkor sem az ország felvirágoztatására fordította példátlan felhatalmazását, hanem az általa megálmodott autokrácia kiépítésére.

Most, hogy a kétharmad odalett, s emiatt Orbán Viktor az alaptörvény módosításához szeretne folyamodni a rendeleti kormányzás bevezetése érdekében, nem árt felidéznünk magunkban az előbb felsorolt fejleményeket. Az Orbán-kormány nem a szavahihetőségéről ismert. Viszont retorikai lelemények kiötlésében, valódi szándékainak leplezésében verhetetlen.

Az alkotmánymódosítás körüli hercehurca azt is világossá teszi, miért értelmezte sajátosan Orbán Viktor a Strauss-doktrínát, vagyis a Fidesz miért próbálta jobbról megelőzni Vona pártját. Abban egyetérthetünk, hogy a kormánypárt és a Jobbik egyazon tábor egymással rivalizáló frakciói, éles határvonal legfeljebb retorikájukat tekintve húzódik közöttük. Orbán azonban jól látta, hogy az általa egykor „bátorító szeretettel” figyelt szélsőjobboldaliak egyeduralmi törekvéseinek kerékkötőivé válhatnak. Most bizonyára pofonként érhette, hogy a Jobbik négyötödös konszenzushoz kötné a végrehajtó hatalom „terrorveszély” miatti különleges felhatalmazását. Nota bene: húsz éve a Horn-kormány példátlan önmérsékletről tett tanúságot, amikor az alkotmányozás feltételéül a parlamenti képviselők négyötödének egyetértését szabta. Ki más rúgta volna fel ezt a megállapodást hat éve, mint az önnön győzelmétől megmámorosodott Orbán Viktor?

A Jobbik okkal vonta meg támogatását a Fidesztől a „gránitszilárdságú” alaptörvény hatodik módosításának ügyében. A törvényhozás kikapcsolása esetén könnyen előfordulhatna, hogy Orbán elsőként a tőle jobbra állókkal számol le különleges jogosítványai révén. A miniszterelnök megegyezés híján minden bizonnyal az előrehozott választások opcióját fogja mérlegelni, hiszen népszerűsége az egekben. Erre a lehetőségre a demokratikus ellenzéknek is fel kell készülnie.