Szárnyaim kötve, nem mozdulhatok

A cím sokféleképpen rímel azokra a sztereotípiákra, amiket gyakran kialakítunk a múlttal kapcsolatban: a nőnek mindig nehéz, de minél messzebbre megyünk vissza a történelembe, annál nehezebb. Szécsi Noémi írónő és Géra Eleonóra történész könyve nem tartozik a szigorúan vett tudományos művek sorába, viszont bőségesen kimeríti a komoly tudományos ismeretterjesztő munka kritériumait – amely műfaj egyre inkább fehér hollónak számít a könyvkiadásban.

A budapesti úrinő magánélete (1860-1914) a szó legjobb értelmében vett ismeretterjesztő irodalom, amelynek azonban vannak számos eredeti tudományos vonatkozásai. Ide tartozik a több családi hagyatékot is felölelő, kiterjedt levelezés részletes elemzése, amely az adott korszak beható történeti ismeretéről (is) tanúskodik.

A 19. század második felében egész tanácsadó irodalma volt a házasságnak és a szerelmi levelezésnek, amely egyebek között azt is megszabta, hogyan utasítsák vissza az úrilányok a nem megfelel kérő „tolakodását”, mint ahogyan arra nézve is volt bőségesen modell, mit és hogyan vallhat meg a választott férfiúnak egy úrilány. A címben szereplő idézet részlet egy levélből, ahol az elszegényedett nemesi család leánya emígyen vallja meg érzelmeit udvarlójának, akit kezdetben nem fogad nagy lelkesedéssel a nemesi család, de a leány is sokáig tartózkodik érzelmei kimutatásától, attól való félelmében, hogy szegénységével „átkot” jelent majd az udvarlónak. A történet kedvező fordulattal végződik, nem utolsósorban a közvetítő, Bogdán doktorné beavatkozásának köszönhetően, aki mindent megtesz azért, hogy tető alá hozza a frigyet.

A kötet a történeti források tükrében határozottan rácáfol arra a sztereotípiára, miszerint az emancipálódás időszaka előtt csak úgy adták-vették a lányokat. Sőt, a tanácsadó irodalomban is kifejezetten támogatták a szerelmi házasságot („jó házasság elképzelhetetlen a felek közötti vonzalom nélkül”), persze, azért jegyezzük meg: a nagy társadalmi távolság eleve kizárta a korszakban a párkapcsolatot, a házasságot, és az alsóbb néposztályba tartozó nőknek be kellett érniük a szerető státuszával. A családi hagyatékokban szereplő levelek a kötet legértékesebb történeti forrásai, amelyek alapján bepillantást nyerünk a budapesti középosztály hölgytagjainak mindennapi életébe, amelyet jórészt - a sztereotípiáknak megfelelően –, a családi élet eseményei irányítottak: jó neveltetés, jó házasság, gyermeknevelés, társadalmi reprezentáció.

Az azonban már kevéssé magától értetődő, hogy mit is jelentett a 19. század második felében az otthonteremtés a gyakorlatban, kezdve a kortárs szakácskönyvektől a háziasszonyok varrodájáig, a cselédmizériától a nyári nagytakarításig, a nagymosástól az úri otthon berendezéséig. Ma már kevesen mondják meg kapásból, hogy mi volt az a mángorló! De persze voltak a középosztály életének ennél kellemesebb pillanatai is: ide tartozik a nyaralás, a gyógykúra, vagy az elfogadott társas élet olyan eseményei, mint a bálok vagy az estélyek. Úrinőnek lenni tehát nem is volt olyan magától értetődő és egyszerű foglalatosság, ezt szolgálta a lányok felkészítése a jól szituált családanya és háziasszony szerepkörére, amihez hozzátartozott a kulturált viselkedés is, hiszen a társadalmi reprezentáció, az otthon, a higiénia és nem utolsósorban a megfelelő étkezés, amely a férfiak kényelmét is szolgálta, mind a nők vállán nyugodott. A semmittevést és a pazarlást a korszak úriasszonyai is megbélyegezték, a hivalkodó fogyasztás és a lustálkodás a legmagasabb kasztok számára volt fenntartva.

A kötet ugyanakkor nem elégszik meg a konzervatív ideál korhű történeti ábrázolásával, hanem bemutatja azokat a kísérleteket is, amelyek révén a középosztály nőtagjai megkíséreltek kitörni a rájuk szabott szerepekből. Ide tartozott elsősorban is az oktatás. A szerzők igényesen ábrázolják a magyar nőoktatásért vívott harc kezdeteit, Veress Pálné munkásságát vagy Hugonnai Vilma orvosnő küzdelmét, hogy itthon elfogadják a diplomáját, de hasonló kitörési pontot jelentett a nők számára a művészet vagy a színészet, hiszen a művészeknek és a színésznőknek eleve többet elnéztek.

Összességében a kötet kitűnő bevezetés a 19. század második felének nőtörténetébe, amely nem pusztán apró „színeseket” villant fel a korszak úrinőinek életéből, hanem társadalomtörténeti igénnyel és igényességgel elemzi a középosztály társas és anyagi életét. A levelek révén képet kapunk a nyelvváltásról is, hiszen a vizsgált családok között vannak német eredetűek, ugyanakkor az is kiderül, hogy sok középosztálybeli mindenkit „zsidónak” tartott, aki megengedhette magának a nagypolgári életvitelt. Külön kiemelem a kötet olvasmányosságát és igényes nyelvezetét, játékosságát, a korabeli idézetek gazdagságát és a kitűnő történeti elemzést, amely szinte észrevétlenül és szórakoztatva tanít – a komoly tudományos ismeretterjesztő munka legjobb hagyományában.

A könyv további érdemei közé tartozik a látásmód objektivitása. A szerzők bemutatják, hogy mi volt a kortárs úrinő-ideál , természetesen, a nő életének alfája és omegája maradt a jó házasság, amelyért, ahogyan a levelek is mutatják, sok áldozatra készek voltak az úrilányok és a házasságközvetítők. Ugyanakkor korántsem idealizálják a konzervatív modellt; sőt, a kötet számos fejezete foglalkozik azzal, hogy megmutassa, hogyan próbáltak a nők egy alternatív életmódot megvalósítani. Ha már szó esett a szakácskönyvekről (amelyekből megtudhatjuk, hogyan készült a teknősbékaleves), a kötet nagyon vegyes ízlésű olvasóközönségnek is melegen ajánlott, szórakoztató, de egyben nagyon tanulságos olvasmány.

„A nőnek teljes élete nyomorult” – idézi az egyik fejezetcím, és valóban, a tipikus úriasszonynak viszonylag kevés ideje és lehetősége maradt az önmegvalósításra, ha csak nem tekintjük annak az előnyös házasságok kiharcolását maga és a lányai számára. A korban természetesen jóval kötöttebbek voltak a társadalmi szerepek, mint napjainkban, mint ahogyan az sem igényel nagy képzelőerőt, hogy cselédnek lenni lényegesen nyomorultabb állapot volt, mint úrinőnek. Az adott modell azonban csak egy adott kor kontextusában értelmezhető.

A budapesti úrinő magánélete, ahogyan már jeleztem, szigorúan apolitikus, vagyis bármilyen világnézetű olvasó számára igazi ínyencfalat, ha már a szakácskönyvek példájánál maradunk. Miközben azonban a kötet egyáltalán nem óhajt aktuálpolitizálni, azért az egyértelműen kiderül belőle, hogy sok úrilány már a korszakban sem elégedett meg azzal a konzervatív ideállal, amelyet ráosztott a sors. Valójában a könyv éppen elegendő példával szolgál a hagyományos családmodell és háziasszony-szerep ellen való lázadásra.

Elszakadván a 19. század világától, amelyet megragadóan és láttató erővel ábrázolnak a szerzők, érdemes talán elmerengeni azon, milyen is volt – egy teljesen más történeti kontextusban – az a női szerepmodell, amelyet a mai jobboldalon sokan ma is követendő példaként állítanának a nők elé. Ez ugyanis még a kevéssé emancipált kortársakat sem elégítette ki, nemhogy a mai hölgyeket, akik már egy olyan világban élnek, ahol több a diplomás fiatal nő, mint férfi. A budapesti úrinő magánélete korántsem egy szép tündérmese, hanem a maga történeti valóságában ábrázolja a korabeli középosztály (házi)asszonyainak küzdelmes életét. És közben ne feledkezzünk meg arról, hogy ezek a hölgyek a társadalom kiváltságos osztályához tartoztak!

Nosztalgiázni persze lehet, de előtte érdemes elolvasni a kötetet, amely szemléletes példája annak, mire képes egy erős történeti elemzés a nőtörténet-írásban, amely persze szintén nem tartozik a mainstream történetírói irányzatokhoz. Csak remélni lehet, hogy egyszer ez a terület is emancipálódik, azokkal együtt, akik a múltról olyan előszeretettel nosztalgiáznak.

(Szécsi Noémi-Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete 1860-1914)