A múlt év végén és most az év elején számos publikáció jelent meg arról, hogy a miniszterelnök politikai pályája egyenesen halad az egyelőre ismeretlen "csúcsok" felé. Kiépült a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER), amely alkotójától nemzetközi használatra az illiberális demokrácia nevet kapta.
Új társadalmi tagozódás
A NER-ről szóló nyilatkozat erős kritikával illette a rendszerváltás utáni két évtizedet. A súlyos mondatokból pozitív kontextusban kiolvashatjuk a 2010-es választás győzteseinek társadalomépítő céljait. Eszerint a Fidesz-KDNP koalíció egy olyan társadalmat kíván létrehozni, amely a kiszolgáltatottság helyett szabadságot, eladósodás helyett önállóságot, szegénység helyett felemelkedést, lelki, politikai és gazdasági válság helyett pedig reményt, bizakodást és testvériséget akar teremteni minden magyarnak, az ország minden lakosának. Tehát szabadság és testvériség. Az egyenlőségről azonban nem szól, ami némi magyarázatul szolgálhat az új társadalmi tagozódáshoz.
Kialakult egy "adományos" réteg a kormányzat által támogatott egyének, illetve civil szervezetek, egyházak, önkormányzatok és vállalkozások köréből, akik a nekik juttatott anyagai és más előnyökért cserébe szolgálatokat tesznek a hatalmon lévőknek. Az adományos kifejezés jól jelzi, a NER ezen a téren feudális fordulatot hajtott végre.
A piacképes polgárok alkotják a másik nagy társadalmi csoportot, akik egzisztenciálisan függetlenek, rendelkeznek némi érdekérvényesítő képességgel is. Vállalkozók, értelmiségi elitcsoportok, keresett szakemberek és külföldön munkát vállalók sorolhatók ide. Ha igénybe is vesznek állami támogatásokat, igyekeznek elkerülni a politikától való függést.
Az esélytelenek közé sorolhatók, akik piacképes tudás és képességek hiányában, illetve kirekesztett helyzetük miatt a munkaerőpiac alján, a társadalom peremén helyezkednek el. Minimálbéresek, közmunkások, alkalmilag foglalkoztatottak, segélyekből élők. Szegények és kiszolgáltatottak. Kevés vagy semmi beleszólásuk nincs - a panaszkodáson túl - az életüket meghatározó fejlesztési és elosztási kérdésekbe.
Az évek múlásával egyre inkább kiderül, hogy a NER egy sajátos, eklektikus hatalmi képződmény. Kívülről sziklaszilárdnak láttatja magát, de belülről folytonos átépítés alatt lévő „nemzeti létesítmény”. Láthatóan az építőmester felhasznál hozzá minden anyagot, ami a történelem raktáraiban a keze ügyébe kerül. A három társadalmi csoportban, mint a NER "termékében" a kiépülő rendszer három arcát látjuk: posztmodern hűbériség, nemzeti korporáció és rendpárti vonások együtt adják ki az illiberális demokrácia karakterét.
Posztmodern hűbériség
Az adományosok helyzetét, magatartását akkor értjük meg, ha felidézzük a magyar középkor évszázadaiból a király és az általa biztosított adományok (donatio) elnyerőinek a kapcsolatát. Ismeretes, hogy az uralkodó adományai egy függési rendszert hoztak létre, amelyben az adományosnak hűbéresi kötelessége keletkezett. Ma hasonló szisztéma szerint szerveződik a centrális erőt képező kormányfő hatalma. Pártja és kormánya élén sokféle adományban részelteti a híveit: kinek trafikokat ad, másoknak földeket, állami koncessziókat, megnyitja előttük a hozzáférést az uniós támogatásokhoz. Mindenkinek juttat valamit zsíros állásoktól a bizottsági helyeken, az átengedett adókon, a különféle privilégiumokon és megannyi kreatívan előteremtett ajándékokig sokféle lehet a hűség jutalma.
Az adományt elfogadóknak ellentételezésként lojalitást, személyes közreműködést, kiállást, támogatást és bármit, amit kérnek tőlük, teljesíteni kell. Időről-időre ki kell nyilvánítaniuk az engedelmességet és a hűséget a ”király" személye iránt. Tettre késznek kell lenniük ha kampány van, ha elindul a békemenet, ha válaszolni kell a nemzeti konzultáció kérdéseire. Adományos híveitől aktivitást vár a hatalom a szakmai testületekben, a helyi fórumokon, az internet közösségi oldalain és újabban már a családban is.
Az adományosokat számon tartják. Elvileg mindenki felkerülhet a listákra, bekerülhet a "pártnemzet" köreibe, aminek a lehetősége és illúziója nagy vonzerő a „nép” körében. Noha a kormányzás hatodik évében egyre szűkülnek azok a javak, amelyek bevonhatók az új függőségek kialakításába vagy a régiek megújításába. A lapokat már leosztották.
A kormányfő kezében fut össze az adományokkal való gazdálkodás. Udvarához „várkapitányok, helytartók és bárók" tartoznak, akik tovább osztják saját vazallusaiknak az adományokat, és építik a hűbéri láncot. Az Orbán-Simicska konfliktus óta azonban tudjuk, hogy a régi időkhöz hasonlóan a hűbéri függés nem örök. Az adományos elveszítheti a fenség jóindulatát, elveszik tőle a korábbi adományokat, a birtokait, ingó és ingatlan vagyonát és másoknak adják. Hűtlenség, árulás, elpártolás, engedetlenség, túlzó igények, megannyi ok, ami miatt valaki kegyvesztett lehet. Úgy tűnik, hogy a "fülkeforradalom" is felfalja a gyermekeit.
Tudnivaló, hogy feudális viszonyok között a király nemcsak ura az adományokkal lekötelezett hűbéreseknek, hanem legfőbb bírájuk is. A NER ügyészi és a bírói szervezetei számos esetben respektálják ezt a körülményt, megnyilvánulásaik széles körben felkeltik a gyanút, hogy nem érvényesül a törvény előtti egyenlőség elve. A posztmodern hűbériség előszeretettel használja a múlt szimbólumait és színtereit, legfontosabb üzeneteit szívesen kapcsolja össze a koronás fők emlékezetével. Ebben az összefüggésben értelmezhető a Fidesz elnökének tervezett költözése a budai királyi várba.
Nemzeti korporáció
A koalíció Alaptörvénye elismeri a vállalkozás szabadságát és biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Ez van a papíron. A kormányfő viszont hivatalba lépése óta arra törekszik, hogy ellenőrzése alá vonja a piaci szereplőket, tetszése szerint korlátozza szabadságukat. Megszüntette az érdekegyeztetés korábbi intézményét, visszaszorította és megosztotta az érdekképviseleti szerveket. Ezzel a hatalom szempontjából csökkentette a tiltakozás és a kritika potenciálját, de az érdemi együttműködés lehetőségét is.
A kormányzati intézkedések közül az egykulcsos személyi jövedelemadó, az új Munka Törvénykönyve és a multinacionális cégekkel kötött titkos szerződések voltak leginkább hatással a piaci szereplőkre. Ezeket a lépéseket a nagytőke képviselői és a magasabb jövedelmű csoportok kedvezően fogadták. Mellékhatásként viszont gyengült a többi partner alkupozíciója és a munka világán belüli szolidaritás.
A kormány nem titkolja, hogy mit gondol a tőke és a munka kapcsolatáról. A miniszterelnök a 2010-es hivatalba lépése után az akkor még létező érdekegyeztetési tanácsban kijelentette: őt a munkáltatók és a munkavállalók is megválasztották, tehát ő képviseli az érdekeiket. Ezt volt a korporatív struktúra feltámasztásának a nyitánya. Teret nyert egy olyan eszme, amely a két háború között a Mussolini által fogalmazott Carta dei Lavoró (Munka Alkotmánya) révén nagyon megragadta a Horthy-rezsim fantáziáját is. Klebelsberg Kunó az olasz fascizmus által létrehozott korporációkban egy új ideológiát, egy új rendszert látott, amely "az eddig szétválasztott és egymás ellen ingerelt rétegeknek a szolidaritását hirdeti, egyesülést a mindent összefogó nemzeti gondolatban". (A Munka Alkotmánya. Bp. 1929.)
A NER nyilatkozatában megpendített szolidaritás tehát annyit tesz, mint a tőke és a munka ellentétes érdekeinek összesimítása az államhatalom eszközeivel. Az „összesimítás" következtében csökkent az érdekképviseletek szerepe, romlottak a működési feltételeik, veszítettek a befolyásukból és erejükből. Tovább sorvadtak a párbeszéd, a béralku, a munkavédelem és a munkahelyi biztonság intézményei. Országos és üzemi szinten is megnehezült, esetenként illuzórikussá vált a munkavállalói érdekek hatékony képviselete, sztrájkok szervezése, tisztességes megállapodások elérése. Ezt a munkáltatói oldalon, ha nem is mindenki, de sokan pozitívan értékelik.
Hatás azonban nincs ellenhatás nélkül. A munkapiac szereplői más úton-módon próbálnak érvényt szerezni saját érdekeiknek. Számos helyen lazult a munkafegyelem, csökkent a cég iránti elkötelezettség, veszített értékéből a törzsgárda-tagság, viszont nőtt a fluktuáció és a munkahelyi környezettel szembeni elégedetlenség. Összességében romlottak a versenyképesség humán feltételei. A legnagyobb árat azonban azzal fizeti meg a magyar gazdaság, hogy az alacsony fizetések mellett a kiszolgáltatottság és az embertelen bánásmód is döntő faktora lett a külföldi munkavállalásnak.
Valódi érdekegyeztetés (alku) helyett a politika "nemzeti korporáció" keretében szelektíven támogatja a neki kedves érdekvédőket és érdekképviseleteket. Szakmai kamarákat hozott létre és a látszat megőrzése jegyében konzultál a szociális partnerekkel.
Ami a korporáció modelljét illeti, azt már 1929-ben is tudták, hogy "ennek a rendszernek más államokban való utánzása csak abban az esetben lehetséges, ahol az államhatalom a nemzetet alkotó összes tényezők felett állván, akaratát minden irányban és minden tekintetben vége is tudja hajtani". (Előszó a fent hivatkozott Munka Alkotmányához.) Hozzátehetjük, hogy az illiberális demokrácia éppen erről szól, az összes tényezők felett álló akaratról. A piacképes társadalmi csoportoknak nem lehetnek kétségeik a kormány valós szándékai felől.
Rendpártiság
A NER intézkedései hatására kiszélesedett az a társadalmi réteg, amely minimálbérből, alkalmi munkákból, közmunkából és segélyekből él, számuk mintegy másfél millióra tehető. Családi helyzetüktől függően dolgozói szegénységben, esetenként mélyszegénységben élnek. Gyakorlatilag a kitörés, a felemelkedés esélye nélkül. Az esélytelenség számos esetben azt jelenti, hogy a környezetükben jobban fizető munkát nem találnak. A választás lehetősége arra korlátozódik, hogy hol kell kevesebbet dolgozni a minimálbérért vagy a helyben végzett közmunka helyett érdemes-e máshol minimálbérért dolgozni. Ez a peremlét gazdasági vetülete, a hatalom oldaláról pedig az így keletkezett feszültségek, esetleges lázadások elfojtása jelöli ki tennivalókat. A magyar társadalomnak ez a szegmense fokozottan előhívja a rendpártiság iránti igényt.
A kormány a nyers erőszak alkalmazása helyett régi, bevált receptek alapján választja meg az eszközeit. Törekvései egyfelől arra irányulnak, hogy a szegény, kiszolgáltatott és esélytelen emberekről hétköznapokon elterelje a közvélemény figyelmét, ünnepnapokon pedig alamizsnát oszt és javulást ígér. A politikai marketing igényei miatt azonban nem riad vissza hajléktalanok és más csoportok kriminalizálásától sem. A sikerpropaganda nem viseli el a reménytelenség állandó felpanaszolását. Másfelől a hatalom erőfeszítéseket tesz a szegénység depolitizálására. A munkahelyeken nem engedi a politikai szervezkedést és tiltja a politikai sztrájkot, amely a múlt század elején még törvényes volt.
A rendpárti hatalomgyakorlásnak vannak áttételesebb formái is. A kormány által preferált családmodell, egyes adókedvezmények, az elosztási politika számos eleme szegényellenes. Érthető hát, hogy a NER céljai közül miért hiányzik az egyenlőség. Az illiberális demokrácia szinte kérkedve növeli az egyenlőtlenségeket, amit a társadalom felső rétegeiben sokan kedvezően fogadnak. Kevesen számolnak azzal, hogy az egyenlőtlenségek növekedése felboríthatja a társadalom nyugalmát. Látják, de nem tarják nyugtalanítónak a radikalizmus terjedését.
Alulnézetből egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a magyar társadalomban a reformok működnek, az ország jobban teljesít, hogy a szabadság, az egyenlőség és testvériség új dimenziói vinnék előre az országot és igazolnák a hatalmon lévők sikeres munkálkodását.