Quo vadis, egészségügy?

A napokban láttak nyilvánosságot az Európai Egészségügyi Fogyasztói Index 2015. évi adatai. A rangsort tízedik éve jegyző stockholmi Health Consulmer Powerhouse (HCP) elnevezésű szervezet 35 ország egészségügyét értékelte: Magyarország a 27. helyre került kissé megelőzve a görögöket, Albániát, Montenegrót és Lengyelországot.

Az előző évvel összehasonlítva szinte minden területen hátrébb csúsztunk. Hálapénzben csak Albánia van mögöttünk, csapnivalóak a túlélési mutatók a rákos megbetegedéseknél, kivárhatatlanok a várólistáink. A jelentés érthetetlennek tartja, hogy az angolhoz hasonló, lényegében állami egészségügy hogyan produkálhat ennyire gyenge teljesítményt, vagy miért hány fittyet a betegjogokra.

Nem kell azonban szakértőnek lenni a magyarázathoz: egy autokratikus hatalmi berendezkedés agyoncentralizált, pénzétől megfosztott egészségügye napi túlélési gyakorlatokra kényszerül. 2016 elején sincs jó hírem: a trendek, a történések ismeretében nincs okunk abban reménykedni, hogy a magyar egészségügy és mutatói belátható időn belül felzárkóznak az EU átlagához. Csak egyetlen adat: 2004 óta annyi orvos hagyta el az országot, mint ahányan 2010-ben az összes fekvőbeteg gyógyintézetben dolgoztak. A méltatlan bérek, a túlterhelés, a kilátástalanság, a kormányzati átverések miatt.

Amikor az Országgyűlés elfogadta a 2016. évi költségvetést, már sejteni lehetett, hogy az egészségügy helyzetén a kormány idén sem kíván javítani, sőt a számokból az volt kiolvasható, hogy az egészségügy, illetve a betegellátás színvonala tovább csökken. Az egészségügyért felelős új államtitkár eddigi nyilatkozatai még sötétebb évet ígérnek. Több ízben célozgatott arra, hogy van elképzelése arról, hogy milyen intézkedések szükségesek a kórházi struktúra átalakításához. Jelezte, hogy ha megkapja a politika felhatalmazását, akkor ezt meg is valósítja.

Eddigi a legdurvább javasolt intézkedése az, hogy cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezi a kórházakat. Az egyetemi kancellárokéhoz hasonló megoldást kíván bevezetni. Amennyiben ez megvalósul 2016-ban, úgy a kórházigazgatók gazdasági mozgástere teljesen megszűnik és az ellátás színvonala ténylegesen is a napi pénzforgalom függvénye lesz. Nem lehet majd ugyanis a szállítók kegyeiből adósságokat halmozni, trükközni a hiányszakmák orvosainak szánt többlet-juttatásokkal. A regnáló államtitkárnak ugyanakkor nincs megoldási javaslata a már meglévő kórházi adósság felszámolására és az egyre feszítőbb bérhelyzet megoldására. A magasabb béreket követelő orvosokat és egészségügyi szakdolgozókat türelemre inti. Azt persze nem tudni, hogy miért kellene toleránsnak lenni a gyógyítóknak. Az államtitkár semmilyen többletforrást nem tudott szerezni az ágazat számára.

Az orvosok és ápolók ma még csak bozóttűzként fel-fellobbanó ellenállása (Facebook csoportok és Sándor Mária mozgalma) láttatni engedi, hogy mi van a fedő alatt. Ott bizony forrong minden. Az államtitkár működésének első 100 napjában meg sem próbált programot adni az egészségügyi dolgozók kivándorlásának megállítására, de még lassítani sem tudja, noha egyébként a kormányzati kommunikáció hatalmas energiát fektet arra, hogy az egészségügy feszültségeit elfedje és minden önálló véleményt elhallgattasson. Legutóbb a megbízott tisztifőorvos vállalkozott politikai lakájszerepre, amikor a kormányközeli lapban igyekezett lejáratni az egészségpolitika bírálóit.

Az csak a hab a tortán, hogy a miniszterelnökséget vezető miniszter a bürokrácia csökkentése címén egy sor egészségügyi háttérintézmény bezárását helyezte kilátásba, így például jogutód nélkül szüntetné meg az Országos Közegészségügyi Központot, az ÁNTSZ-t a minisztériumba olvasztaná, akárcsak a gyógyszerek engedélyezését végző hatóságot. Csak félve jegyzem meg: ennyire lezüllött a közigazgatás, hogy fel sem merül, milyen szervezet irányítaná a védekezést a 2009. évihez hasonló influenzajárvány kitörésekor, vagy ki lesz a felelős a gyógyszerbiztonságért?

Több szakember keresett meg, akiket rendkívüli aggodalommal tölt el a közegészségügyi-, járványügyi biztonság intézményes hátterének megszüntetése, ami ha ebben a formában valósul meg, beláthatatlan következményekkel jár. A vadnyugati békebíró metódusára emlékeztet ez a módszer, amely szerint először lövünk, azután tárgyalunk.

Bevallom, nem tudom megjósolni, hogy az egészségügy romlásának mértéke eléri-e végre a lakosság, a beteg emberek ingerküszöbét? Összefog-e végre a szakma, felébrednek-e az érdekképviseletek csipkerózsika álmukból? S mit tesznek a demokratikus ellenzék pártjai? Kritikai megszólalásaik erőtlenek, s egyelőre nincs (vagy nem ismert) alternatívájuk sem.

Az reményt keltő, hogy a szakmai szervezetek egyre hangosabban kongatják a vészharangot, hiszen a hazai kórházak 87 százaléka nem felel meg a minimális működési feltételeknek sem. A nagy kérdés az, hogy az egészségügyi dolgozók elkeseredése a pálya és ország elhagyásán túlmenően szít-e végre a miskolci tanárok kezdeményezéséhez hasonló országos ellenállást? Vajon rámordul-e végre az orvostársadalom a betegbiztonság iránt érzéketlen kormányra, ahogyan Cicero a római szenátusban tette Catilina összeesküvése kapcsán: „Ugyan meddig élsz vissza, Catilina, még a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk?” Gyengébbek kedvéért az ókori idézet most a beteg emberek sérelmére politizáló, cinikus hatalommal helyettesítendő.