A király és a kommunista

A Népszava is megjelentette nemrég azt a képet, amelyen VI. Fülöp spanyol király és Pablo Iglesias, a Podemos nevű szélsőbaloldali párt vezetője látható. A fénykép hosszas tanulmányoknál többet elmond arról, hogyan működik szerencsés esetben a demokrácia, hogyan lehet kölcsönös megértéssel túllépni polgárháborúkon, évszázados gyűlölködéseken. A közel két méteres VI. Fülöp király biztató mosollyal néz le a nála egy fejjel alacsonyabb, és tíz évvel fiatalabb Iglesiasra. A spanyol szélsőbaloldal karizmatikus csillaga egy fokkal visszafogottabban mosolyog, amiben persze benne lehet az is, hogy a legtöbb férfi zavarban van, ha nála egy fejjel magasabb emberhez kell beszélnie. A király, mint a mai királyok általában, öltönyt visel, egyszínű nyakkendővel: koronás királyokat mostanában már csak a színházban és a filmeken láthatunk. Iglesiason egy nyakban kigombolt fehér ing van, zakó és nyakkendő nélkül.

Ez tudatos gesztus, egyértelmű jelzése annak, hogy a mindig lazán öltözködő, haját lófarokban viselő fiatal politikus semmiképp sem akar „kiöltözni” a király tiszteletére, az uralkodót pont annyira tartja, mint bármely más spanyol állampolgárt. A királyt láthatóan ez nem zavarja, feltehetően elégedett azzal, hogy az amúgy köztársaságpárti Podemos vezetője rendben megjelent nála a kormányalakítási tárgyalások alkalmából. Amúgy VI. Fülöp is keresi a modern királyhoz illő külsőt, egy ideig divatos szakállal mutatkozott, amit nemrég leborotváltatott, s a szakálla körüli vita azóta is népszerű témája az efféle internetes fórumoknak. Bár a Bourbonok a régi mondás szerint semmit sem felejtenek és semmit sem tanulnak, a mai spanyol ágra ez már nem vonatkozik. Amikor apja, I. János Károly kezdett népszerűtlenné válni, az idős király bölcsen átadta a trónt a fiának, amihez persze meg kellett szerezni a parlament hozzájárulását is. Néhány nappal a királyi cím átvétele után VI. Fülöp eltörölte a protokollnak azt a részét, amely szerint, aki esküt tesz előtte, annak kötelezően a Bibliára vagy a feszületre kell letennie az esküt. Adócsalással vádolt nővérét pedig még a bírói ítélet előtt megfosztotta hercegi címétől, így jelezvén, hogy a törvény előtt mindenkinek egyenlőnek kell lennie.

Spanyolországban a katalán és a baszk függetlenségi törekvések miatt valódi politikai jelentősége van annak az alkotmányos megfogalmazásnak, amely szerint a király a nemzet egységét képviseli. Tavaly Strasbourgban módom volt meghallgatni VI. Fülöp beszédét az Európai Parlamentben. Szép és progresszív beszédet tartott, szociális, emberi jogi és környezetvédő értékeket hangsúlyozott. De mindvégig egységes spanyol nemzetről beszélt, a ”mi, spanyolok” megfogalmazást használta. Egyetlen szóval sem utalt arra, hogy országában millió szám élnek olyanok, akik nem tartják spanyolnak magukat, és egy független Katalóniában, illetve Baszkföldön szeretnének élni.

A fényképen a királyra visszafogottan mosolygó Pablo Iglesias a kommunista ifjúsági szövetségben kezdte politikai pályáját, majd tévé-politológusként lett a szocialistákból kiábrándult, radikális baloldal népszerű vezetője. Mint annyi újbaloldali politikusé, az ő politikai profilja is valahol a kommunista és a baloldali szocialista között húzható meg. A Podemos a görög Szirizához hasonlóan több kicsi kommunista, trockista, szélsőbalos párt egyesüléséből jött létre, de tömegbázisát a rendszerből kiábrándult, „indignados” fiatalok alkotják. Nem civil mozgalom, ahogy egyes hazai elemzők sugallják, hanem megújult politikai pártok és a civilek sikeres találkozása. Köztársaságpárti erő, de tudja, hogy az államforma megváltoztatásánál égetőbb problémák is vannak a mai Spanyolországnak.

Ami a katalán kérdést illeti, a négy nagy spanyol párt közül a Podemos az egyetlen, amely hozzájárulna ahhoz, hogy a katalánok megrendezhessék a függetlenségről szóló népszavazást. De a párt fő profilja mégis a pénzügyi megszorítások elutasítása, egy szegénységellenes program, a szociális jogok alkotmányos garantálása, a hadsereg demokratikus kontrollja. A párton belül erős a feltétel nélküli alapjövedelem támogatottsága, és Iglesias személyesen is elkötelezte magát a dél-amerikai szocialista mozgalmak támogatása mellett.

A Podemos a december végi választásokon szavazatokban (20,7 százalék) majdnem beérte a szocialistákat, s ezzel az ország harmadik legerősebb pártja lett. Egy biztos többségű kormány megalakítása nehezen megy, még egy előrehozott választás lehetősége sincs kizárva. Annyi bizonyos, hogy a még negyvenen aluli Iglesiasnak sikerült szétrombolnia a megmerevedett spanyol kétpártrendszert. Ha kormányra kerül, akkor a Szirizával szemben a Podemos csak a kisebbségi partner lehet egy baloldali egységkormányban. De paradox módon ez talán a benne való csalódást is mérsékli, hiszen a kompromisszumokért a koalíciós kényszert hibáztathatja majd.

Akárhogy is van, mindenképp történelmi pillanatnak tekinthető, ahogy a spanyol király, egy Bourbon-uralkodó mosolygós fotón mutatkozik együtt egy kommunista indíttatású, köztársaságpárti politikussal. Ha protokollmosoly is, mégis sokkal emberibb, mint a nálunk pusztító politikai gyűlölködés.