Hisz kurvasorsra jut lassan a fél világ, mindenki azt nézi, hogy adja el magát, elkurvul mindenki, kik leszünk akkor mi? Kik vagyunk mi? – hangzik a kurvák dala a temesvári teátrum Koldusopera című előadásában. Az alkotók merész vállalkozásba kezdtek. John Gay eredeti műve nyomán a rendező Kokan Mladenovic és a dramaturg Góli Kornélia megtartva a történet fő szálait, gyakorlatilag egy új szövegváltozatot készített, beleértve a dalszövegeket. A Brecht-féle változat csupán egyszer kerül elő, a színészek papírról olvassák fel ezt a részt, amelyben az „Előbb a has jön, aztán a morál” kezdetű legendás mondat is szerepel.
A zene is új, tehát nem Kurt Weill, hanem Irena Popovic jegyzi, a zenekar pedig végig a színpadról nyomja, a fanyar, nyers szöveghez jól illeszkedő muzsikát. És ezzel még nincs vége a meglepetéseknek, hiszen rögtön az elején egy színházi keretjátékot kapunk. A színészek kijönnek a színpadra, és közlik, hogy pénz hiányában elmarad az előadás, nem sikerült pénzt szerezni, ezért csak a díszlet makettje készült el, nincsenek kosztümök, egyáltalán semmi sincs, még ételre sem igazán jut. Az igazgató azt ajánlja, hogy szavazzák meg, mi legyen, ebből aztán jókora vita támad.
Van, aki egyedül is eljátszaná az előadást, mások pedig lehurrogják ezt a maga mutogató igyekezetet. A jeleneten érződik, hogy nincs pontosan megírva, a színészek improvizációiból született, ezért is nagyon is metsző, kicsit talán hasonlít a szabadkaiak Opera ultima című előadásuknál kitalált keretjátékra, mármint arra az alapötletre, hogy a színészek a civil helyzetüket is megjelenítsék az előadásban. Végül aztán mégis csak lesz előadás, mert egyikük véget vet az anarchiának, s közli: „a színházban és a kuplerájban nincs demokrácia”. És elkezdődik a játék.
A játéktér tényleg igazából üres, csupán egy-egy hangsúlyos tárgy, csillár, létra, szék jelenik meg időnként. Jelmez aztán mégis csak akad, igaz inkább jelzésre jó, mégpedig arra, hogy a történetről vagyis John Gay Koldusopera című drámájáról meséljen. A konferanszié közli is: 1728-ban íródott, erős kritikaként a Walpole kormány ellen. Robert Walpole regnálásának idejét az angol történelem az államhatalom „legkorrumpáltabb időszakaként" emlegeti. A társadalom két rétegre tagozódott, nagyon szegényekre és nagyon gazadagokra. Egyik oldalon pompa és fényűzés, a másik oldalon éhínség és nyomor. Léteznek ugyan törvények, de csak a szegényekre vonatkoznak.
A gazdagok bármit megengedhetnek maguknak, számukra nincs törvényszék, bíróság, büntetés, nincsenek szabályok. A politikai- és gazdasági elit a rendőrséggel és a bírósággal karöltve uralkodik a társadalom valamennyi rétegén, beleértve a szervezett bűnözést is. Minden eladó: szerelem, tisztelet, törvény, becsület. Minden megvehető, hisz mindennek megvan az ára. Ugye ismerős, teszi fel a kérdést, a konferanszé. A választ pedig, ránk nézőkre bízza. Az előadás végig használja a kiszólás, kibeszélés eszközét, amikor a koldusokról van szó, akkor szóba jön miként is élnek a mai bukaresti „ menő” koldusok, egy felmérést is idéznek, amelyben szülőket kérdeztek a minap arról, mennyire tartják fontosnak azt, hogy gyerekeiket ne a csalásra és a hazugságra neveljék. Lehet találgatni az eredményről…
Aztán egy nézői levélről is szó esik, egy hölgy írta épp a darab próbaidőszakának az idején, hogy ő bizony szereti a temesvári színházat, de ha nem változtatnak a darabok stílusán, akkor nem jár többé a teátrumba. „Önök a társadalomról beszélnek, a problémákról, és a legnagyobb gond igazából az, hogy megfeledkeznek a szerelemről, gyengédségről, az igaz érzelmekről. Mikor láthatunk az Önök előadásaiban annyi szenvedélyt, mint a kedvenc spanyol sorozatomban? Annyi titkot és szerelmet, mint a török palotákban? Tudják, mennyi könnyet ejtettem, a kis indiai hercegnő sorsán a képernyőt nézve? És hol vannak a maguk érzelmei?” És ezért a rendező úgy döntött néhány spanyol, török és indiai sorozatba illő jelenet is ékelődjön be a Koldusoperába. A mai színház abszurd helyzetére vonatkozó reakció szerencsére nem veri szét az előadást. Megmarad egy zárójeles felkiáltójelnek.
A játszók – Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csata Zsolt, Kiss Attila, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Molnár Bence, Molnos András Csaba, Kocsárdi Levente, Simó Emese, Tar Mónika és Tokai Andrea – közül nehéz lenne bárkit kiemelni, hiszen az egész társulatot inspirálta az a színházi helyzet, amelybe Kokan Mladenovic hozta őket. Az előadás jó pillanataiban könyörtelen jajkiáltásként fogható fel. De megoldást nem kínál, legfeljebb a „korruptak tangóját”, ahol már az erkölcsi morál szóba se jöhet. Az előadás végén, a fináléra pedig a színészek is elnémulnak, tátognak csupán, a „néma dal” utolsó strófájában pedig ez áll: „Mint a barmok, vágóhídon állunk ennél jobbra egyikünk se várt,/ Új korban új módszert kell találnunk: /Erő ellen az erődet használd!”
