Amikor hazánkban elkezdődött a NER felépítése, a Bizottság részéről a legkritikusabb ügyekkel foglalkozó kötelezettségszegési eljárások jelezték: nem marad szó nélkül, ha az ország elkanyarodik az EU főáramától. A kisebb-nagyobb korrekciók azonban nem változtattak a NER lényegén, mint ahogy az Európai Parlament és az Európa Tanács kritikái sem.
Mióta megalakult a konzervatív kormány Lengyelországban, nem múlik el nap anélkül, hogy a nemzetközi sajtóban valaki a lengyel-magyar párhuzamot ne ecsetelné. A vélemények valamelyest megoszlanak: van, aki szerint a lengyel helyzet a magyar megismétlődése még nagyobb kockázatokkal; mások szerint viszont a civil ellenállás és az EU-intézmények határozottabb fellépése meg fogja akadályozni a Magyarországon tapasztalt "elfajulás” megismétlődését.
A varsói politikai fordulat, a PiS újbóli hatalomra kerülése nehezen emészthető mindenki számára, aki szoros kapcsolatot feltételez egy ország gazdasági helyzete és politikai stabilitása között. Az elmúlt évtized nagy gazdasági megrázkódtatásai tényleg sok helyen rendezték át a politikai tájképet, ahol többnyire azok gyengültek meg és buktak el, akik kormányzását a gazdaság visszaesése, a munkanélküliség növekedése kísérte.
Nem Lengyelország az egyetlen példa arra, hogy – paradox módon – az ország viszonylag jó teljesítménye ellenére a szavazók menesztik a hivatalban levő kormányt. Svédország gazdasági növekedése például jóval az EU-átlag fölött alakult, nemrég mégis visszahozták a szociáldemokratákat – talán éppen a jobbközép kormány idején gyorsan növekvő jövedelmi egyenlőtlenségeknek köszönhetően.
Lengyelország az elmúlt évtizedben az EU legsikeresebb gazdasága volt, az egyetlen az Unióban, ahol 2009-ben sem volt recesszió. Donald Tusk kormányával az élen az ország nagy nemzetközi tekintélyt vívott ki magának, egyes területeken imponáló teljesítménnyel. Negyedszázaddal ezelőtt egyetlen felhőkarcoló állt Varsóban, ma már van belőlük tucatszám. Csakhogy a belső területi egyenlőtlenségek továbbra is igen nagyok, és a keleti megyék elégedetlen lakossága már eddig is a centrumtól eltérően viselkedett; ők emelték köztársasági elnökké tavaly májusban a viszonylag fiatal Andrzej Dudát.
A regionális különbségek valóban jelentősek, de az nem igaz, hogy Tusk (és Kopacz) kormányai ne igyekeztek volna felzárkóztatni a keleti országrészeket. A külföldi tőke magától is ment Poznan vagy Wroclaw térségébe, a kormány pedig ösztönözte, hogy terjeszkedjen Lublin felé is. Németországban sok helyen, például repülőtereken is lehetett látni a nemzetközi cégeknek szóló üzeneteket: fektess be Kelet-Lengyelországban!
Le kell szögezni azt is, hogy Lengyelország kimondottan jó színvonalon használta, és használja fel a fejlesztést szolgáló uniós forrásokat, amelyeknek (az EU kohéziós politikájának) éppen ők a legnagyobb kedvezményezettjei. Ezek a beruházások azonban vagy csak idővel érnek be, vagy nem elegendőek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a fiatalok elvándorlását, amit itt sokan negatívumként élnek meg, főleg akkor, ha a fiatalok közül sokan a gyermekeiket otthon hagyva mennek el munkát vállalni Nyugatra. Az elvándorolt munkavállalók érdekeit nem minden kormány védi, de például a lengyelek gyakran felszólalnak azért, hogy az egyenlő bánásmód érvényesüljön, szociális jogokat ne lehessen csorbítani.
Egy másik gazdaságpolitikai következménye a kormányváltásnak az euróval kapcsolatos retorika változása. Lengyelország mindmáig megőrizte a zloty-t, de közben hangoztatta: nagyon igyekszik az eurózónába, ami fontos neki a kereskedelmi és beruházási kapcsolatok bővítéséhez.
Mielőtt a globális pénzügyi válság kitört volna 2008 szeptemberében, a lengyelek arról vitatkoztak, hogy az ország 2010-ben, vagy inkább csak 2011-ben csatlakozzon az eurózónához. Kaczynskiék kormányra kerülve nem fogják elkapkodni az euróhoz való csatlakozást. Az új év első lépéseként meg is szüntették az ezzel foglalkozó kormánybiztosi posztot. Ez a lépés politikailag akár konfliktusforrásként is feltüntethető, ám valójában nem látszik, hogy a késedelemből Lengyelországnak vagy bárki másnak kára származna.
A globális pénzügyi válságot is részben éppen azért tudta átvészelni a lengyel gazdaság, mert a valutaárfolyam rugalmasan tudott alkalmazkodni. A gazdasági sikerhez azonban a rugalmas valutaárfolyam kevés. A mostani eredményekhez nagyban hozzájárul az az oktatási reform is, amelyet a korábbi kormányok a modernizáció és az esélyegyenlőség érdekében indítottak és gondoztak. A fiatalok munkába állása azonban Lengyelországban sem megy magától, és láthattuk: ez a korosztály kevéssé bízott abban, hogy a centrista kormánytól erre – akár EU-támogatással – hathatós megoldások várhatók.
Az új kormány, látva a kezdeti reakciókat bel- és külföldön, válaszút előtt áll. Követheti a magyar utat, és csak a további pozíció- és zsákmányszerzésre koncentrál, vagy pedig megtartja a háborús nyelvezetet a politika szimbolikus terében, de a gazdaságban megpróbál pragmatikusan kormányozni. Ezzel lehetősége lenne megőrizni a prosperitást, és elkerülni az EU-val szembeni hidegháborút.
Az EU dilemmája a korábbi helyzethez hasonló. Nem hagyhatja figyelmen kívül, ha egy országban meggyengül a demokrácia és a jogállamiság, ugyanakkor elhibázott akciókkal éppen a populisták malmára hajthatja a vizet, hiszen ők úgy tüntetik fel magukat, mint akik a külföldi elitekkel szemben a hazai lakosság érdekeit képviselik. Egy-egy strasbourgi vita, mint legutóbb Beata Szydlo részvételével történt, egy ilyen narratíva minden kellékét biztosítja.
A lengyel baloldalnak, amely az októberi választások után kiszorult a parlamentből, nemcsak taktikai tárgyakból kell kijavítania az elégtelen osztályzatot. Át kell gondolnia, milyen ütemben és morzsolódhat le az új kormány mögötti többség, és milyen teret nyithat számára a leszerepelt Polgári Platform tartós meggyengülése.
Amire mindenképpen szükség lesz, az egy új stratégia és program, amelyben a szociális és területi kohézió, vagyis a leszakadó térségek és társadalmi csoportok segítése a korábbinál több figyelmet és forrást kap. Több és jobb minőségű munkahely, átfogó szociális beruházások nélkül a társadalom a mégoly magas GDP-növekedést sem értékeli sikernek. A magyar feladvány annyival bonyolultabb a lengyelnél, hogy nemcsak a méltányos jövedelem-elosztás konkrét eszközeit kell megtalálni, hanem a gazdasági teljesítmény érdemi javításának módját is.