Szent István személye kézenfekvő, nagyon jó volt államalapításból, probléma viszont a származása. Van benne némi besenyő vér, hát ki tudja, bízhatunk-e idegenekben. Feleséget sem a tűzrőlpattant magyar menyecskék közül vett magának, hanem egy bajor hercegnőt választott. Egyébként államalapító szent királyunk, miután az egyik jogos trónörököst megvakíttatta, a másikat négyfelé vágatta, hullájának darabjait különböző várakra kitűzette, és ettől kezdve egész életét, mint maga írja az Intelmekben, háborúskodással töltötte, igyekezett rendes középkori keresztény magyar karriert befutni, úgyhogy van itt pozitívum is, de végül Szent Istvánt mégis tartalékba tettem.
A következő jelölt én vagyok. Én mindenben megfelelek a „tökéletes magyar” kitüntető cím követelményeinek, de szerénységből nem jelölöm saját magamat, marad tehát a harmadik lehetőség, a nagymama. Nem ez a nagymama, vagy az a nagymama, hanem általában a nagymama, mint olyan. A nagymama nem veszekszik, hanem ebédet főz. A nagymama elhozza a gyereket az óvodából, bevásárol és kitakarít, amíg a szülők moziba/színházba/síelni/világ körüli útra mennek, vigyáz az unokákra, megöntözi a virágokat, megeteti a hörcsögöket és leviszi pisilni a kutyát. A nagymamától lehet áthidaló kölcsönöket kérni és aztán soha meg nem adni. A nagymama tudja mindennek a receptjét és mindig van nála fejfájáscsillapító. A nagymama nem mond ellent, ezzel szemben bármikor ugrasztható bármilyen feladatra. A nagymama mindent tud és a nagymama még azt is tudja, hogyan kell bölcsen szó nélkül végighallgatnia leszármazottai állandó továbbképzését.
A nagyapa is tudja mindezt, de a nagyapa annyiban rosszabb a nagymamánál, hogy még küzd. A nagyapának van valamilyen állása, munkahelye, szerződése, társadalmi tisztsége, ahová ügyesen elmenekülhet a család elől, vagy ha az összes vészkijárat mind befuccsolt, még mindig lemehet kocsit mosni a parkolóba. A nagyapának vannak haverjai, akikkel eljár kicsit kocsmázni és időnként utánafüttyent egy-egy csinosabb lánynak. A nagypapa még tüskés, még evilági, rivalizál és magyaráz, okoskodik, szóval ember, de a nagymama, az már angyal.
Tessék megnézni, milyen béke van egy nagymama körül. Maszatolás, lekvárbefőzés, délutáni kávézgatás, tévénézés közösen. Úgy képzelem, mikor senki nem látja, a nagymama óvatosan körülnéz, és aztán kiveszi a szekrény legrejtettebb zugából a szárnyait, és repül néhány kört a gangos udvar fölött.
Ha felosztjuk a nő életét szerethető, elviselhető és elviselhetetlen szakaszokra, akkor azt találjuk, hogy az összes női szerep közül három a szerethető, egy az elviselhető, és mivel elviselhetetlen nincs, azt töröljük, és írjuk be helyette: a tökéletes. Szerethető az ember anyja és az ember kislánya. Elviselhető a feleség (ellentétben vele a férj nem elviselhető, mert sörhasat ereszt, ellustul, kopaszodik, éjjel-nappal politizál és nem viszi le a szemetet, ezért a férjet csak egy különleges, extra toleranciával felszerelt emberfajta képes kibírni, ez ugye a kedves neje), és aztán van a nagymama. Megbízható, segítőkész, bölcs, diszkrét, mindig ott van ahol, kell és sehol nem tolja magát az előtérbe, nem erőszakos és nem követeli, hogy vigyék moziba, ezzel szemben úgy főz, de olyan varázslatosan, mint egy erre szakosodott szuperboszi.
Talán még egy nőfajtát nem említettem, ez a feleségünk volt akkor, amikor szerelmesek voltunk bele. Itt az a probléma, hogy az akkor annyira jó volt, hogy semmi az életben nem tudja felülragyogni, másrészt ha múlt is az idő, de a dolog maga nem múlt el, még ha néha el is bújik a személyiség valamelyik zugába. Ezért korrigálnám a definíciót, legalábbis az igeidőt: a legszerethetőbb nő a világon a feleségünk, akkor, amikor szerelmesek vagyunk bele. Akinek több felesége, plusz ezen felül még szeretői is voltak/vannak, tegye az alanyt többesszámba.
Ugye ebből az következne, hogy az a szép hölgy a legjobb magyar, akibe az ember éppen szerelmes, és ez így is van, de problémát okoz utálatos képességünk, a minden szerelemnél sokkal erősebb féltékenység, ami miatt, ha valaki az általam szeretett csinos nőre ráfüttyent, azt úgy leverem, hogy tudom Istenem, nem füttyöget többet az életben. És azért az mégiscsak furcsa volna, ha el kellene dugni a legjobb magyart, hogy a többi tízmillió ne is láthassa, vagy ha az a tízmillió magyar nem füttyögethetne többet.
Ebből pedig az következik, hogy ha elméletileg be van bizonyítva (és éppen most bizonyítottam be), hogy a nagymama a legjobb magyar, akkor neki kellene lenni a miniszterelnöknek. Mert hazánknak kell a karizmatikus népvezér illetve történelmi személyiségű államférfi, de sokkal inkább kell a nagymama. Akinek az a különleges képessége is megvan, hogy ha süt egy süteményt, abból először az unokáknak ad, és csak akkor eszik ő is, ha mindenki jóllakott.
Nagymama for President! Még utcákat ne barikádozzunk el, de mostantól legyen ez a jelszavunk.
