Annak idején a négy igenes népszavazással a választópolgárok elutasították a vezérkultuszt is. Magyarországon ahhoz, hogy valaki elnyerje az ország legfőbb közjogi méltóságát, nem kell a „celeb-politizálás” eszközeit igénybe vennie, nem kell kutyával futnia őszi erdőben és nem kell kisgyermekek buksiját simogatni, vagy más efféle szívhez szóló trükköket bevetnie, mert a parlamenti képviselők (hosszas politikai alkuk és fontolgatások után) nélkülünk döntenek az elnök személyéről. Persze a közvetlen elnökválasztás is a népakarat kifejeződése, vitatkozhatunk a dolgon, de aligha érdemes, mert látva a Kelet-Európában kibontakozó folyamatokat, azt tapasztaljuk: amitől féltünk, közvetlen elnökválasztás nélkül is valóra vált.
Mi az oka, hogy csökkent a lakosság bizalma a választott parlamentben? Sokat hallottunk a legutóbbi oroszországi elnökválasztás idején arról, hogy ilyen meg olyan stiklik történtek, de minden elemző hozzátette: Vlagyimir Putyin valószínűleg stiklik nélkül is fölényesen megnyerte volna a választásokat. Nemcsak az oroszok, hanem Kelet-Európa több más népe is tudomásul veszi a demokrácia megnyirbálását és egy karizmatikus vezető szinte uralkodóként gyakorolt hatalmát. Valami hasonló történik most térségünk nagy és fontos államában, Lengyelországban is. (Belarusz nem jó példa, mert ott a szovjet rendszer összeomlása óta Aljakszandr Lukasenka van hatalmon, tehát ott nem következett be fordulat.) Hozhatnánk példának más kelet-európai országot is. A politológusok itt is, ott is megírják: ha lemondunk a szabadságról, a jövőnkről mondunk le. Ez azonban a lakosságnak azt a részét, amelyik most szeretne kicsit boldogulni, alig motiválja.
Moszkvai ismerőseimmel beszélgetve, ők a köz- és jogbiztonság ügyét hozták fel magyarázatul. Borisz Jelcin idején a moszkvai éjszakák csendjét olykor géppisztoly-sorozatok és pokolgép-robbantások zaja törte meg, a bandaháborúk akusztikus bizonyítékaként. Most, Putyin idején ilyesmi nem fordul elő. A választópolgár számára az a lehetőség, hogy ő döntse el, Alekszandr Lebegy tábornok vagy Vlagyimir Putyin legyen az ország elnöke sokkal kevésbé fontos, mint az, hogy ő békében élhessen. És Oroszországban béke van, az életkörülmények elfogadhatók, szabad külföldre utazni, s a választópolgárnak csak ez számít. Hogy éppen melyik orosz oligarcha sikeres vagy melyik bukik, az őt nem izgatja fel, amint bennünket is legfeljebb szórakoztat a Simicska-ügy, az utcára biztosan nem vonulunk ki miatta.
A Magyar Bálint által szerkesztett Magyar polip című könyvsorozat más magyarázatot kínál. Eszerint a megkésett, zsákutcás polgári modernizáció miatt a mi régiónkra ez az alkotmányos látszatokat őrző, de valójában monarchikus államforma az adekvát, az a csoda, hogy húsz éven át egyáltalán tudott működni a parlamenti váltógazdaság. Nem túl biztató ez a diagnózis, még ha valószínűleg van is benne sok igazság.
Talán a kibontakozás közös megtalálásában segíthet, ha egy pillanatra elgondolkodunk azon, konkrétan miért vesztették el a demokratikus kormányok a lakosság bizalmát? A számos külső ok mellett (gazdasági válság, elzárt uniós munkaerőpiac, a mai bőségszaruhoz képest még alig-alig csordogáló uniós támogatás), továbbá a jobboldal akciózgatásain (tévé-székház ostroma, népszavazás a vizitdíjról), és a mainál biztosan kisebb mértékű korrupciós ügyeken túl talán érdemes elgondolkozni egy szemléleti okon is. A már említett tanulmánykötetben azt írja Krémer Balázs szociológus, hogy a rendszerváltó politikai osztály elitista szemlélete volt ez az ok. Nemcsak nem ismerték a népet, hanem zavarta is őket a politikában való népi részvétel, a Nyugatról importált reformokat felülről kívánták bevezetni. Példának a valamikori SZDSZ híres jelszavát hozza: „Tudjuk, merjük, tesszük!” Krémer szerint ennek helyesen így kellett volna hangzania: „Ti tudjátok, ti meritek, ti teszitek”.
Hogy a népi részvétel, a lakosság tájékoztatása és bevonása a közügyekbe mennyire volt, vagy mennyire nem volt fontos a demokrácia két évtizedében, arra a sajtószabadság bizonyíték. Ma, amikor a közmédia gyakorlatilag kormányszócső, és a torzításoktól sem visszariadva igyekeznek az állami rádiónál és televíziónál dolgozó kollégák közül sokan, elsősorban a műsorok karakterét meghatározó személyek hízelegni a hatalomnak (erre persze volt régebben is példa, de zavaró kivétel volt az ilyesmi, nem általános gyakorlat), és amikor a független kommunikációs orgánumokat a cégek gyakran nem merik hirdetéseikkel támogatni, mert attól félnek, hogy akkor egy-egy közbeszerzésnél emiatt kerülnek a vesztesek közé, szóval ma elég igazságtalan a szocialista és liberális kormányok sajtópolitikáját bírálni. De az is igazsághoz tartozik, amit Győrffy Miklós mondott az akkori médiatörvény megszavazásakor: „elárultatok minket”. Ha megszületett volna egy valóban EU-komform sajtó- és médiatörvény, ha gondoskodott volna a politika a sajtószabadság anyagi feltételeiről, ma nem kellene a független médiumoknak nap mint nap a túlélésért küzdeni, és talán el sem jutottunk volna idáig. A nagy kérdés az: tudomásul veszi-e mindezt a lakosság?
A megoldás a szabadság belső igenlésével kezdődne? Kérdésben ott a válasz. Gondoljuk végig együtt!
